2010. június 24., csütörtök

Kedvenc képeim egyike


"91 éves korában, Los Angeles-i otthonában májrákban hunyt el Edith Shain ápolónő, aki a XX. század egyik leghíresebb sajtófotóján csókolózott egy tengerésszel a II. világháború végét ünneplő New Yorkban.
A Life magazinban megjelent képet Alfred Eisenstaedt német-amerikai fotós készítette a Japánok felett aratott győzelem napján. A kép később egyike lett a háború végét jelképező ikonikus felvételeknek, a csókjelenetet azóta is utánozzák a turisták a Times Square-en.
Edith Shain ápolónőként dolgozott az egyik New York-i kórházban, amikor 1945. augusztus 14-én a rádió bejelentette, hogy Japán kapitulált. A műszak végén barátaival a Times Square-re ment, hogy csatlakozzon az örömmámorban úszó tömeghez. A téren egyszer csak derékon kapta és szájon csókolta egy tengerész.
Az 1995-ben elhunyt fotóművész a kép keletkezéséről azt mondta, előbb a sötét egyenruhás férfira lett figyelmes, aki minden útjába kerülő nőt megcsókolt. "Ezután észrevettem az ápolónőt, a hatalmas tömeg közepén. Szemmel tartottam, és ahogy reméltem, a tengerész odament hozzá, elkapta és átkarolva hátradöntötte, hogy megcsókolja" - idézte fel Eisenstaedt. "Persze, ha a lány nem lett volna ápolónő, ha sötét ruhát viselt volna, nem csináltam volna meg a képet" - tette hozzá. A felvételen a pár körül nevető matrózok és ámuló járókelők állnak. Voltak kritikusok, akik megkérdőjelezték a fénykép eredetiségét, és úgy vélték: annyira tökéletes, hogy csak beállított jelenet lehet, de ezt a fotós visszautasította. Sokan adták ki magukat a halhatatlanná tett pár egyik vagy másik tagjának is, és csak évtizedekkel később, az 1970-es évek végén fedte fel Edith Shain, hogy valójában ő a felvétel egyik főszereplője. Állítását a fotóriporter is megerősítette, miután személyesen találkoztak. A tengerész igazi kilétét viszont máig homály fedi. "
Forrás: Index

2010. június 12., szombat

Ballag már a vén diák...

Ma egy ballagáson vettem részt, s amit láttam, azt szerintem egy ideig nem fogom tudni elfelejteni. Hogy miért? Szembesültem azzal, hogy az az iskola ahová két évet jártam, kissé lezüllött, s a teljes anarchia jeleit mutatja. Mondjuk igen csak valóságos volt, hiszen hűen tükrözi a mai magyar valóságot.
Kezdve azzal, hogy amikor beálltunk a tömegbe, nagyon sokan elkezdtek cigarettázni, nem igazán érdekelte őket az, hogy esetleg minket zavarhat a füstje. Egyik cigi a másik után, pöfékelés az ünnepség alatt folyamatosan.
A másik hideg zuhany akkor ért, mikor körbenéztem a tömegen, a sok cigány ki volt öltözve, ki macsósan, ki farmerben, ki strandpapucsban rövid gatyával.  Hát így kell megjelenni egy ünnepségen? 
A Himnusszal elkezdődött az ünnepség. Számomra annyira szép, és ha hallom összeszorul a gyomrom, annyira megható. Persze sokaknak nem jelent semmit mindez. Trécselnek, nevetgélnek, járkálnak. Az ünnepség nagy részében morajlott a tömeg, mintha nem is ballagáson lennének. Legalább megtisztelnék annyival a ballagó kölyküket, hogy csöndben maradnak. Úgy látszik itt is az érvényesül, aki a legnagyobb hanggal van. Silány ünnepség volt. A beszédet alig lehetett hallani, nem volt benne semmi érzelem, csak ledarálták, oszt' jó van. Jelképes iskolazászló átadás-átvétel volt, ami szintén jellegtelen, semmitmondó dolog volt. 
Még szerencse, hogy az én időmben igazi iskolába járhattam, igazi pedagógusok tanítottak (persze egy-két kivétel volt akkor is), s a gyerekek sem voltak olyanok, mint most. Szerettem iskolába járni, s büszke voltam, s még ma is az vagyok, hogy az Erkelbe járhattam. Szép emlékek fűződnek ehhez a korszakhoz. Amikor az ünneplő közönség egyszerre énekelte a Himnuszt és a Szózatot... még ma is érzem a Művház jellegzetes ódon illatát.
Úgy látszik a mai világban már ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak értéknek. Pedig szükség lenne rá.
Szerintem már csak a következőkben bízhatunk: "Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel...."

Ámen.

2010. június 6., vasárnap

Láthatatlan kiállítás

Egy különleges kiállítást volt szerencsém megtekinteni a minap. Azaz inkább csak megtapintani, érzékelni, ugyanis ez a kiállítás a vakokról szól, nem vakok számára. Arról, hogy milyen lehet az a világ, amelyet a vakok érzékelnek.
Az interaktív kiállításra egy nagy ajtón keresztül kell belépni, a kis csoport - kb. 10 ember - összes tagja betódul, majd az ajtó bezárul, teljes sötétség lesz pillanatok alatt. Még ilyen sötétben soha életemben nem voltam. Ez nem olyan, mint amikor éjszaka behunyod a szemedet, s nem látsz semmit, ez attól még sokkal-sokkal sötétebb. Város, hogy a formák, alakok kirajzolódjanak, de percek múlva rá kell jönnöd, hogy semmit nem fogsz látni.
Az idegenvezetőnk egy kedves hangú nő volt, aki születésétől fogva vak. A kis csoport bemutatkozott, majd elkezdődött a kiállítás "megtekintése". Lassan haladtunk előre, a kezünkkel tapogatózva próbáltunk tájékozódni, több-kevesebb sikerrel.
A kiállítás több helyszínből épült fel. Az első helyszín a paraszti udvar, ahol a gereblyétől kezdve a kaszán át a méhkasig több mindent lehetett kitapogatni. Még műanyag tehén is volt, tőgyekkel. Átkeltünk egy hídon is, csobogott a patak alattunk, kissé hűvösebb is volt. Majd következett a vadászház; az utca trabanttal, biciklivel, közlekedési lámpákkal... Végül a kocsmába értünk, ahol ki-ki fogyaszthatott kedvére: perecet, kólát, sört.
Érdekes volt az az egy óra, amit látás nélkül töltöttem el. A fülemre, tapintásomra sokkal nagyobb szükség volt, mint bármikor máskor. Idegenvezetőnket megkérdeztük, hogy ha lenne egy kívánsága, akkor az az lenne-e, hogy lásson a szemével. Nos a válasz eléggé meglepő volt számunkra: nem ez lenne a legfőbb vágya, hiszen neki a vakság a természetes. Lehet, hogy egy kicsit nagy teher lenne, ha hirtelen más lenne a világ, mint amit eddig megszokott.
Érdekes és tanulságos volt a kiállítás, ajánlom mindenkinek, nézze meg.
Itt tájékozódhat: Láthatatlan Kiállítás

Az olvasóközönség