2010. február 28., vasárnap

Engedj be!

"- Tényleg tizenkettő vagy?
- Igen. Csak már nagyon régóta vagyok tizenkettő."

Amióta csak hallottam erről a filmről, nagy várakozásaim voltak vele kapcsolatban. Mindenhol csak jó kritikákat olvastam róla, hallottam a megannyi díjról, amelyet bezsebelt, így amikor TÁTK-s filmklub volt, úgy döntöttem, remek alkalom lesz, hogy végre megnézzem. Nem is kellett csalódnom.Az Engedj Be! (Låt den rätte komma in) története a nyolcvanas évek elején játszódik, Stockholm lepukkant külvárosában, Blackebergben. Itt él hősünk, a tizenkét éves Oskar Eriksson, aki teljesen átlagos, munkásosztálybeli iskolás fiú, már ha a magányos, visszahúzódó viselkedést és a rituális gyilkosságokról szóló terjedelmes újságcikk-gyűjtemény dédelgetését átlagosnak lehet nevezni. A környéken egy nap egy brutális módon meggyilkolt fiú holttestére bukkannak, nem sokkal azután, hogy új lakó költözött a negyedbe, ami természetesen egy kicsit se gyanús (bár egy olyan világban, ahol az sem kelt semmilyen gyanút, ha egy végrendelet négylábú kedvezményezettjei a végrendelet kihirdetésének éjszakáján eltűnnek, akkor semmin sem csodálkozom). Az iskolában gyakran kigúnyolt és bántalmazott Oskar megismerkedik az új szomszéddal, aki gondozójával együtt költözött a városba, egy furcsa lánnyal, Elivel, aki nem képes elviselni a napfényt és az élelmet, és nem tud bemenni olyan helyre, ahova nem hívják. Éjszakánként találkoznak a lakótelep játszóterén, és mivel mindketten magányosak és számkivetettek, hamar összebarátkoznak. Eli arra inspirálja Oskart, hogy álljon ki magáért, és üssön vissza, ha bántani akarják.
A lánynak azonban sötét titka van. Gondozója, a magát az apjának kiadó Håkan ugyanis minden éjjel gyilkol és lecsapolja áldozatai vérét, hogy Eli csillapíthatatlan, természetellenes szomját oltsa. Oskar és Eli bimbózó ifjonti románca elé leküzdhetetlennek tűnő akadályt gördít, amikor a fiú rádöbben, hogy egy ősöreg vámpírt szeret. Mit és mennyit képes a szerelem megbocsátani?
Az Engedj Be! nem átlagos horrorfilm, és nem is átlagos vámpírmozi. Akinek a vámpírokról a Twilight jut az eszébe, az nagy valószínűséggel csalódni fog, remélhetőleg kellemesen. Nem is annyira horror és thriller, mint inkább dráma és egy bizarrul kicsavarodott szerelmi történet, melynek pusztán alapja a vámpírfolklór, melynek a történet klasszikus, a modern történetekben nem is használt elemeit is újra előveszi, mint azt a tényt, hogy a vámpír nem mehet be olyan helyre, ahova nem hívják - erre utal a film címe is, amely a magyar fordításban ugyanúgy utalhat a kismalacnak csúfolt Oskarra is, akit osztálytársai A három kismalac című mese jól ismert sorával gúnyolnak.
Nem egyszerűen egy filmről van szó, teljes meggyőződéssel merem állítani, hogy ez már akár művészetnek is tekinthető. Lassan kibontakozó története már-már primitívnek tekinthető, két egyszerűen követhető, teljesen összefonódott szálon fut, de minden annyira a helyén van és annyira hibátlan, hogy ez nem minősül hibának. A történetnek számos mozzanata marad a háttérben, feltáratlanul maradnak olyan titkok és rejtélyek, amelyek megoldása a nézőre hárul, kivéve természetesen ha az a néző már olvasta az eredeti regényt, melyben ezek mind megmagyarázódnak. Jórészt homályban marad az is (a filmben legalábbis), hogy mit értett Eli az alatt, hogy "nem vagyok lány". Nem is akarom lelőni a poént.
A lepukkant környék, a hideg skandináv tél hátborzongatóan nyomasztó atmoszférát kölcsönöz a filmnek, minden mozdulatlannak hat, mely szinte tükrözi Oskar állapotát a film elején: nyomasztó helyzetben, a gyermekkor és a pubertás közé zárva, képtelenül magát elfogadtatni a környezetével, minden esély nélkül arra, hogy kitörhessen belőle. Később, ahogy a dolgok lassan kezdenek megváltozni körülötte, és fény derül sok titokra, egyszeriben rádöbbenünk, hogy a mindent átható mozdulatlanság Eli örökké változatlan nemlétének tükörképe. Mindkét karakter, és a köztük lévő viszony is ugyanolyan melankolikus, mint a film maga.
Nem szigorúan vámpírfilmként kell felfogni a filmet, ez puszta beskatulyázása lenne egy olyan kategóriába, melybe nem igazán tartozik bele. Nem a vérszíváson és az örökléten van a hangsúly, hanem a két fiatal főszereplő kapcsolatán, magányosságon, menekülésen és barátságon, a felnőtté válás nehézségein és elutasításán. Az ellentétek filmjéről van szó: a gyermeki ártatlanság és a vámpíri kegyetlenség, a mozdulatlanság és a változás, felnőtté válás és gyermeki lét, gyengéd szerelem és véres erőszak kontrasztja határozza meg a művet. Az Engedj Be! egyszerre gyöngéd és hátborzongató, csók és szerelem, illetve vér és halál bizarr, groteszk, de megindító és lenyűgöző elegyére számíthat az, aki úgy dönt, hogy megnézi a filmet.
Kár, hogy készül belőle az amerikai remake. Megdöbbent, hogy az amerikaiak egyszerűen képtelenek minden európai filmet felfogni, mert túl idegen és érthetetlen a számukra, és ezért rögtön kell csinálni egy olyat, amelyik Amerikában játszódik, és angolszász protestánsok a főszereplői. Gondoljunk csak itt a Keanu Reeves-féle Constantine-ra (a brit Hellblazer képregényből), a 2005-ös Világok Harca mozira (a Tom Cruise-osra), és még szörnyűbb belegondolni, hogy egy hajszálon múlt, hogy a Harry Potter filmek nem jutottak erre a sorsra. Köszönjük, Amerika!

Mindazonáltal, hogy jobb hangulatban fejezhessem be a kritikát, a regényeredeti Hívj be! címen Magyarországon is kapható. Jó vastag, szóval nem biztos, hogy mindenki el akarja majd olvasni. De azért csak hajrá.

2010. február 27., szombat

Kisdobos

A Kisdobos című folyóirat II. évfolyamának 5. számát - annak is a borítóját és az első oldalát -  "tartja" a kezében a Kedves Olvasó 1953-ból. Folytatjuk...

 

 

(a képekre kattintva nagyobb méretben is olvasható)

Képeslapok a múltból 9. - Régi Balassagyarmati képeslapok

 
  
  
  
 

Száz pengő (1930)

A szekrény mélyéről újabb kincs került elő. A száz pengőt 1930-ban adta ki a Magyar Nemzeti Bank. A címlapon Mátyás király, a hátlapon pedig a budai vár látható. Sorszáma: E 737 060193.

 

 

2010. február 24., szerda

Gogol: Holt lelkek

Gogol főművének első része 1841-ben készült el, s az író sokáig küszködött a folytatással, de amit megírt, azt elégette, majd idegei felmondták a szolgálatot, s utolsó éveiben a vallásos útkeresés foglalta le egész személyiségét.

A főhős Csicsikovnak az a zseniális ötlet jutott eszébe, hogy halott jobbágyokat fog felvásárolni, melyek még nem szerepelnek a revíziós listán. Potom összegekért kívánja nyélbe ütni az üzletet, aztán jól meggazdagszik, egyelőre csak papíron. De aki papíron már gazdag, könnyedén lehet még gazdagabb.
Ezzel a tervvel a fejében indul útnak a nagy Oroszország távoli helyeire, ahol földesúrtól földesúrig járkál, s próbálja nyélbe ütni a jobbágy felvásárlás projektet. Furcsábbnál furcsább emberekkel találkozik, akik mindannyian saját elmaradottságuk, tudatlanságuk, előítéleteik, ravaszkodásaik, bűneik foglyai.
A mű tulajdonképpen egy hiteles korrajz, paródia, amely bemutatja az akkori állapotokat. A cím pedig  többértelmű: egyrészt utal a halott jobbágyokra, másrészt az emberek elmaradottságára, harmadrészt pedig a főhős bukására, bűnös lelkére.
Gogol bemutatja a korrupciót, mely áthatja a hivatali életet, s a közéletet (! - mily ismerős), s a végén az is kiderül, hogy a főbűnös mindig megússza a büntetését, míg az, aki csak a kisebb bűnt követi el - lásd hivatalnokok - azzal, hogy segíti a bűnösöket, keményen megfizet jóhiszeműségéért.

"A gazda nem unatkozhat, nincs rá ideje. Az ő életében nincs egy csöppnyi üresség sem, minden perce tele van zsúfolva. Hányféle dolga van! s milyen dolga! Az ő foglalkozása igazán lélekemelő. Annyi bizonyos, hogy a földet művelő ember együtt halad a természettel, az évszakokkal, részese és társa mindennek, ami a teremtésben végbemegy. Figyelje csak meg egy kerek év munkáját. Még be sem köszönt a tavasz, már minden és mindenki felkészülten várja a jöttét: előkészítjük a vetőmagokat, kiválogatjuk és megmérjük a gabonát a csűrökben, szárítókban, betanítjuk az új munkásokat. ... Aztán egyszerre csak megtörik a jég, megindulnak a folyók, majd egészen felszárad és megrepedezik a föld, a veteményesekben és a kertekben már dolgoznak az ásók, a földeken meg az ekék meg a boronák, ültetnek, vetnek. Érti mi ez? Csekélység ! A jövő aratását vetik ! Az egész föld áldását vetik! Milliók táplálékát vetik ! Azután jön a nyár...A kaszálás a réteken. Aztán hirtelen itt az aratás, aratják a rozsot, búzát, az árpát, a zabot. Mindenütt úgy ég a munka, egyetlen percet sem szabad vesztegetni, ha húsz szeme volna az embernek, bőven akadna mindnek néznivalója.
...S ha meggondolom, hogy mi célja mind e munkának, és látom, hogy körös-körül minden gyarapodik, sokasodik, gyümölcsöt hoz, jövedelmet hajt, akkor olyan érzés fog el, hogy azt ki se lehet mondani. És nem azért ám, mert több lesz a pénzem, hanem mert - pénz ide, pénz oda - mindez az én két kezem munkája, látom, hogy mindezt én hoztam létre, én vagyok a teremtője, és mindenre én árasztok bőséget és áldást, mint valami varázsló. Hát hol találna nekem ehhez hasonló gyönyörűséget?"

2010. február 22., hétfő

Vámpírok bálja (1967)


Az idős denevérszakértő, a kollégái által meg nem értett Abronsius professzor (Jack MacGowran) és ifjú tanítványa, Alfred (Polanski, aki még huszonévesen is játszott gyerekszerepeket) vámpírkutatásra indunak, hová máshová: Erdélybe. Egy kis fogadóban szállnak meg, ahol számos jel utal arra, hogy jó helyen járnak. Lépten nyomon fokhagymafüzérekbe botlanak, farkasok által meggyilkot emberekről hallanak, a helyiek persze bőszen tagadnak, mindaddig amíg a fogadós gyönyörű lányát (Sharon Tate) el nem rabolják. Ekkor a furcsa páros felkeredik az egyik tudományos, a másik szerelmi vágytól fűtötten, és meg sem állnak Krolock gróf kísértetkastélyáig. Megismerkednek a gróffal, aki igazi éjjeli bagoly, a fiával, aki a férfinemet kedveli, és rögtön "udvarolni" kezd Alfrednek. A gróf marasztalja őket, mondván éjfélkor bál lesz. Hamarosan kiderül , nem is akármilyen, hanem az évente megrendezésre kerülő vámpírbál, amelyen most a fogadós lányát, illetve a professzort és segítőjét szánják meglepetésnek.
Ez a film egy nagyszerű, humoros stílusparódia, megtalálhatjuk benne a vámpírfilmek összes bevált kliséjét, remekül kifigurázza azokat, és az is jól szórakozik rajta, aki egyébként nincs elalélva a vérszívós filmektől.

Alkony sugárút


A film 1950-ben készült, és fekete-fehér. Ezt azért emelem ki külön, mert amikor a Tizedes meg a többiek-et néztem, és csalogattam hozzá a húszéves fiamat, nagyon fancsali képet vágott, mert nem színes. Felvilágosítottam, hogy már a kamaszkor küszöbén álltam, amikor először vásároltunk színes tv-t, és a legtöbb filmet, műsort így néztük.
Visszatérve a filmhez:
A nyitójelenetben egy fiatalember holtteste lebeg egy úszómedencében, a testében négy golyó, és az ő hangja meséli el azokat az eseményeket, amelyek ehhez az akaratlan fürdőzéshez vezettek. Joe Gillis munkanélküli forgatókönyvíró hitelezői elől menekülve egy lakatlannak tűnő villában keres menedéket. Rövidesen kiderül, hogy a ház lakott Norma Desmond, egy hajdanvolt némafilm-sztár személyében. A nő kissé furának tűnik, éppen a majmának rendez temetést. De nemcsak ő furcsa, hanem a szolgája, vagy titkára, mindenese, nem lehet tudni igazán, ki ez a férfi. A nő állást ajánl a fiatalembernek, az ő általa írt forgatókönyvet kéne végleges formába önteni. Joe elfogadja az ajánlatot, jobb választása nem lévén. Lassan megismeri a nőt, aki egy igazi vérszívó vámpír, aki a nagy visszatérésről álmodozik, a múltban él, és képtelen szembenézni az idő múlásával. Ezt a komornyik viselkedése is erősíti, - mellesleg a nő kedvenc rendezője és első férje volt- ő írja és küldi a "rajongók" nevében a töméntelen mennyiségű levelet. Joe-ra szépen-lassan rátelepszik a nő, elhalmozza mindennel, ruhákkal, ajándékokkal, stb . Már szabadulni szeretne, de minden lépését figyelik. Végül mégis kiszökik, és egy kedves lánnyal nekifognak megírni egy jó kis forgatókönyvet. Norma nem képes elviselni ezt, és amikor Joe el akar menni, pisztolyt ránt.

Arra gondoltam közben, hogy színesben nem is lett volna ilyen jó, mert ez a sötét, fekete-fehér világ csak pluszt adott a színésznő őrültségéhez. A női főszerepet Gloria Swanson játssza, az arcán mintha maszk lenne, a mimikája, a gesztusai mind-mind a némafilmek világát idézik, kicsit groteszk, eltúlzott. Jó film volt, izgalmas és feszültségkeltő.
Gloria Swanson igazi némafilm-sztár volt, sokat dolgozott a kor egyik leghíresebb rendezőjével Cecil B. DeMillével, aki ebben a filmben is feltűnik.
Rengeteg románcban nyújtott érzelmes alakítást, és ezekkel a filmekkel belépett a sztárok közé. A bulvársajtó minden lépését követte, és a közönséget nemcsak az alakításai, hanem a ruhatára is nagyon érdekelte, Swanson pedig minden elkövetett, hogy ezt az érdeklődést fenntartsa, igazi extravagáns ruhakölteményeket hordott, tollakkal, gyöngyökkel, ékszerekkel díszítve.
1934-ben aztán hanyatlásnak indult a karrierje, és egyre kevesebbet szerepelt. Az Alkony sugárút lehetőséget adott neki a visszatérésre, Oscarra is jelölték. Élt 1899-1983-ig.

Filmklub

Muszáj volt elindítanom ezt a klubot, mert megkezdődött a fociszezon, ráadásul VB is lesz az idén. Főleg régebbi filmeket fogok nézni, és bemutatni, mert a tavalyi filmkínálat nem volt számomra igazán vonzó, az idén pedig még nem mutattak be annyi filmet, amennyi meccs lesz.

2010. február 21., vasárnap

Montesquieu

 

Mily fájdalmas az emberi sors! Szellemünk alighogy megérik, testünk már hanyatlani kezd.

Sokat kell ahhoz tanulnunk, hogy egy keveset is tudjunk.

Pascal idézet a jelenről

A jelennél sohase állunk meg. A jövő elé vágunk, mert túl lassúnak találjuk, és útjában siettetjük; vagy pedig a múltat idézzük, hogy az időt megállítsuk, mert azt hisszük, túl gyors. Olyan ostobák vagyunk, hogy abban az időben tévelygünk, amely nem a mienk, és közben megfeledkezünk arról, amely a mienk. Hiúk vagyunk, hogy álmodozzunk arról, ami nincs többé, és az egyetlen jelen pillanatot közben elszalasztjuk. Azért tesszük ezt, mert a jelen sokszor bántó. Elrejtjük, mert kellemetlen; ha pedig kellemes, azon búsulunk, hogy elmúlik. A jelent a jövővel akarjuk életben tartani, és olyan dolgok felől rendelkezünk, amelyeket még el sem értünk, oly időre, amelyet nem biztos, hogy elérünk.

2010. február 16., kedd

Carolly Erickson: A cárné lánya



A történet nem a legkisebb lányról Anasztáziáról, hanem a másodikról, Tatjánáról szól. Ő a narrátora ennek a regénynek, ami a cárleány egészen kicsi korától fogva indul. Megismerhetjük benne a cári család mindennapjait, a palotabeli életet. Rengeteg családon belüli piszkálódásnak lehetünk tanúi, főleg azoknak, amiket az anyacárné intézett a menye- a német nő- felé. A család fényűző életére hamarosan árnyékot vet a kirobbanó háború, az országban egyre nagyobb a nyomor, az emberek elégedetlenek és egyre sűrűsödnek a sztrájkok és a radikális megmozdulások. Tatjána az egyedüli, aki viszonylag tisztán látja a valóságot, ám hiába próbálja erre szülei figyelmét felhívni, szavai süket fülekre találnak. Eközben a cárleány átéli az első szerelmet, még szexuális tapasztalatokra is szert tesz (ez számomra fura, mert úgy gondolom ezeket a lányokat még a széltől is óvták, nem nagyon rohangálhattak kísérő nélkül, pláne nem titkos légyottokra). A forradalom kitörésekor a cárt és családját elfogják és a távoli Szibériába száműzik őket, házi őrizetbe kerülnek, ahol fogva tartóik minden lehetséges eszközt megragadnak arra, hogy durván megalázzák őket. Tajána a szerelmével együtt kieszel egy menekülési tervet az egész család számára, ami balul sül el, és csak ők menekülnek meg. Végül Kanadában kötnek ki, ahol tisztes öregkort ér meg, és az ő visszaemlékezése ez a könyv.
A gondom ezzel a regénnyel az, hogy nem tudtam a korábbi Romanovokkal kapcsolatos olvasmányaimtól elvonatkoztatni. Talán Miklós cár az, aki némileg hitelesen van bemutatva, mint gyengekezű, döntésképtelen uralkodó. Köztudott, hogy minden mást szívesebben csinált volna az uralkodásnál. Raszputyin is feltűnik, pontosan úgy, ahogy a köztudatban él, mint egy démonikus, mocskos muzsik. A cárné itt egy hisztérika, akit Dr. Freud vizsgálgat, és be akarja záratni. Minden oka megvolt a boldogtalanságra: fia, a trónörökös súlyos beteg volt, akire ő örökítette a betegséget, ezért az anyósa is ott rúgott bele, ahol tudott. Nem volt nyílt egyéniség, nem tudott a köznép felé "szerepelni", ezért fokozatosan őt kezdték minden baj okának feltüntetni, mocskos pletykákat és rágalmakat terjesztve róla.
Mint már említettem nagyon idegennek találtam, hogy a szerző olyan nagy szabadságot adott a cári gyerekeknek. Szerinte Tatjána már tizenkét éves korában kiszökött a palotából, és elvegyült a proletárok között, amit aztán folyamatosan és titokban újra meg újra megtett. Ez számomra abszurd. A cári család annyira bezárkózott, hogy sokszor még a cár sem tudta a valós híreket, mert szándékosan eltitkolták előle. Egyedül még öltözködni sem tudtak.
Amikor meg tudtam feledkezni a valós eseményekről, és nem ötlöttek fel bennem a történelmi tények, és bizonyítékok, élveztem a könyvet.


Tatjana Nyikolajevna Romanova

1897.05.29.-1918.07.17.

2010. február 15., hétfő

Star Trek: Deep Space Nine

Azon gondolkoztam, hogy éppen ideje lenne már a következő sorozatbemutatómhoz, és szerény véleményem szerint mi másról is írhatnék most, mint személyes kedvencemről, a Star Trek: Deep Space Nine-ról. A harmadik élőszereplős Star Trek-sorozatról van szó, amely 1993-1999 között futott, és az első olyan Star Trek-sorozat volt, amely mindig egy másik Star Trekkel párhuzamosan futott a tévé műsorán, sajnálatos módon ez azonban az örök másodhegedűsi szerepet hozta neki, pedig a Deep Space Nine és a Voyager (1995-2001) párharcából szerintem az e sorokban bemutatásra kerülő sorozat kerül ki győztesen, mind karakterek, mind történetek szempontjából
A Deep Space Nine űrállomás története az első olyan Star Trek volt, amely nem egy, a galaxis felfedezésére induló csillaghajó kalandjait mesélte el, hanem egy nagyon is statikus helyszínt választott magának. Az űrállomás a Föderáció határán fekszik, ahol a békés Bajor bolygó nemrég szabadult fel az űrbéli nácikra hajazó kardassziai megszállók uralma alól, és a kivonuló csapatok által magára hagyott régi ércfeldolgozó állomás használati jogát az immáron független bolygó a Föderáció Csillagflottájára bízta. Hamarosan kiderül, hogy a csillagrendszerben egy, a galaxis túloldalára vezető féregjárat is található, így az állomás hamarosan fontos kereskedelmi csomóponttá - és csillagközi politikai ütközőtérré válik. A határvidék sokkal civilizálatlanabb hely, mint a Föderáció utopisztikus, paradicsomi középpontja. Itt különböző fajok háborúskodnak egymással, virágzik a fekete kereskedelem, és az agresszív kardassziaiak is folyamatosan próbálják bővíteni befolyásukat. A Bajor bolygót újjá kell építeni, és a törékeny békét szinte minden oldalról veszélyezteti valami. A dolgot csak még tovább nehezíti, amikor a féregjáraton keresztül egy új idegen fenyegetés érkezik az emberek földjére, alakváltó idegenek népe, akik minden "szilárdat", aki nem képes változtatni az alakját, és ezért primitív és szűklátókörű, rabigába hajtani - beleértve az embereket is.
A Deep Space Nine összetett, kidolgozott karakterei és történetei miatt ismert, a későbbi évadok háborús történetszálainak monumentális csatajelenetei az első ilyen jellegű összeállítások a Star Trek-ben. Ami a legmegkapóbb a sorozatban, az az állomás és környékének sötétebb és barátságtalanabb légköre, mely annyira különbözik az ekkor már paradicsomi Földtől és annak olyan képviselőitől, mint például az Enterprise csillaghajó. A bolygóról bolygóra haladó csillaghajó helyett egy egy helyben álló űrállomást kapunk, amely miatt a sorozat nem újabb bolygókat és fajokat látogat meg a történetmeséléshez, hanem azokat hozza az űrállomásra. Épp ez sokkal nagyobb lehetőséget adott a Deep Space Nine-nak arra, hogy elhagyja az epizodikus szerkezetet, és több epizódon keresztül átívelő történetszálakat meséljen, olyan témákat érintve a Star Trek-ben eddig még példátlan mélységben, mint a politika, a háború, a rasszizmus, a szexualitás vagy a vallás: a bajoriak rendkívül vallásos nép, fizikailag létező és közvetlenül beavatkozó istenekkel, és gyakori összetűzésbe keverednek az emberi tudósokkal, akik az ő Prófétáikat pusztán a féregjárat lakóinak tartják.
A karakterek sokkal kidolgozottabbak, mint a Star Trekben valaha is, és ez nem csak a főszereplőkre igaz, hanem a népes mellékszereplői stábra is. Sok vendégszereplő is elnyerte annyira a nézők tetszését, hogy visszatérő karakter legyen belőle. Olyan ikonikus karakterek születtek ebben a sorozatban, mint Garak, a kardassziai szabó (és száműzött szuperkém); Gul Dukat, a Bajor korábbi megszállója, a sorozat legfőbb manipulátora és főgonosza, Weyoun, az alakváltók klónozott szolgája, az inváziós hadsereg vezetője, és álnok szóvivője; vagy Winn Adami, az elképesztően kétszínű és hataloméhes bajori vallási vezető. A sok karakter rengetegszer kerül összetűzésbe, konfliktusba, amelyek a sorozat számos emlékezetes epizódjának alapját adják.

Néhány szót a főszereplőkről is ejtenék:
Benjamin Lafayette Sisko kapitány (Avery Brooks): az özvegy tiszt fiával együtt érkezik az űrállomásra, egy olyan feladatot bíztak rá, amelyet eleinte nem akar elvállalni. Végül mégis úgy dönt, hogy marad, ám arra nem számít, hogy a bajoriak a megváltójukat (a Próféták Kiválasztottját) látják majd benne, és vallási ikonná válik, amely szerepe Csillagflotta-tiszt létével gyakran összeegyeztethetetlennek minősül. Szakács apjától, a mindig zsémbes Joseph-től kitanulta a mesterség csínját-bínját és a tisztikarnak is gyakran rendez bőséges vacsorát. Hatalmas szeretettel neveli fiát, Jake-t, akinek jobb apja nem is lehetne.
Kira Nerys őrnagy (Nana Visitor): az állomás bajori tulajdonosait képviseli annak elsőtisztjeként. Fontos tagja volt annak a terroristacsapatnak, amelynek végül sikerült a kardassziaiakat kiüldözni a Bajorról, és ezalatt az idő alatt számos megkérdőjelezhető dolgot tett a szabadságért. A nélkülözés évei alatt ingerlékeny, temperamentumos nővé vált, aki kifejezetten ellenzi, hogy az emberek vegyék át az állomást, egyik megszálló a másik után, de később megkedveli a legénységet, és egy hű barátra is talál a már az előző rendszerben is itt dolgozó Odo személyében.
Odo felügyelő (Rene Auberjonois): az állomás alakváltó biztonsági főtisztjét a féregjárat környéki aszteroidamezőben találták meg, és sokáig azt sem tudták, hogy élőlény, amelyre teljesen véletlenül jöttek rá. Örök kívülállóként tekint magára, aki nem képes és gyakran nem is akar beilleszkedni a furcsa szokásokkal, életmóddal és humorral rendelkező "szilárdak" közé, ez kiegészülve fajának ösztönös vágyával a rendteremtésre tökéletes rendőrré teszi. Gyakran bánatos azért, hogy hiányzik a népe, akiket sohasem ismert, aztán azért, mert az immáron megtalált népe hadat üzent a Föderációnak, és persze azért, mert minden, a "szilárdakkal" szembeni ellenérzése ellenére egy humanoid nőbe, Kira őrnagyba szerelmes reménytelenül. Napjait csak a gyakran a szabályokat kijátszó Quark ügyleteinek leleplezése édesíti meg.
Jadzia Dax hadnagy (Terry Farrell): Sisko kapitány legjobb barátja egy másik fajjal szimbiózisban élő trill nép fiatal, és meglehetősen csinos tagja. A kukac a gyomrában, Dax, egy hosszú életű létforma, aki személyiségét és emlékeit megosztja Jadziával, aki így háromszáz évnyi tapasztalattal, és az előző gazdatest, Sisko mentora, egy vén kujon személyiségével gazdagodik. Dax kifejezetten élvezi, hogy újra női testben lehet, és kissé érthetetlen, hogy jut ideje munkára annyi buli és szerencsejáték között. Rengeteg tapasztalata brilliáns kutatótisztté és később tiszteletbeli klingonná (a galaxis leghíresebb harcos népe) teszi. Később egy klingonnal, Worffal házasodik össze, udvarlói, Bashir doktor és Quark legnagyobb bánatára.
Ezri Dax hadnagy (Nicole de Boer): Sajnos senki sem örökéletű, ez Jadzia esetében is így van. Amikor a hatodik évad végén gyilkosság áldozatává válik, a sokkal erősebb Dax túléli, és hazaszállítják anyabolygójára, hogy új gazdatestet kapjon. Azonban a hajón kiderül, hogy haldoklik, és ezért az ott lévő egyetlen trill, a felkészületlen és tapasztalatlan Ezri Tigan testébe ültetik bele, aki a rengeteg új emléktől és személyiségjegytől egy kissé becsavarodik. Na jó, nem kissé, nagyon. És mi több, pszichológus. Nagyon nehezen tudja megszokni új környezetét, de barátai segítségével idővel megszokja új önmagát és letelepedik az állomáson.
Julian Subatoi Bashir hadnagy (Siddig El Fadil): ambiciózus, tapasztalatlan, naiv, brilliáns és genetikailag felturbózott ifjú doktorunk a kihívást keresve érkezett a határvidékre, azonban hamar megtapasztalja, hogy az élet több, mint kihívások megoldása és rejtélyek kibogozása, amikor a különböző csaták és bűnesetek áldozatai futószalagon kezdenek érkezni hozzá. A rejgélyek kibogozását meghagyja szabadidejére, amikor James Bond-osat játszik a holofedélzeten. Elválaszthatatlan barátok a főgépész O'Briennel, és szoros kötelékek fűzik a titokzatos szabóhoz, Garakhoz is.
Miles Edward O'Brien főnök (Colm Meaney): a Star Trek: Az Új Nemzedék transzporterkezelője itt főszereplővé vált az állomás főgépészének posztján. Zsémbes feleségével, Keikóval, és tündéri kislányával, Mollyval együtt költöztek át az Enterprise-ról, és O'Brien idegeit hamar kikezdték az állomás kibogozhatatlan és állandóan elromló alkatrészei. Az ő alkatrészei is gyakran elromolnak, állandó kisebb-nagyobb sérülései mellett azonban az őt ért mindenféle lelki traumák, mint a gyilkosságért elítélés, az időutazás, az agyába ültetett húsz évnyi börtönbüntetés-emlék a különböző családi gondok már-már legendásak a sorozatban. Amikor épp nem szenved vagy lesérül, sörözget vagy darts-ozik legjobb barátjával, Bashir doktorral.
Worf parancsnokhelyettes (Michael Dorn): szintén az Új Nemzedékből érkezett régi ismerősünk az elárvult és száműzetésben élő klingon harcos. Karaktere nem sokat változott az új sorozatban sem, ő a száműzött, aki klingonabb a klingonnál, a legénység nagydarab és nem sok humorérzékkel rendelkező harcos tagja, aki az új, karakterközelibb szerepben összekötő tisztként és minden klingon ügy szakértőjeként működik. Jadzia, a tiszteletbeli klingon elbűvöli és egymásba szeretnek, bár konzervatív értékrendjét nehezen tudja összeegyeztetni a nő hedonizmusával. Kívülállóként jól megértik egymást Odóval, még ha a rendfenntartásról való nézeteik eltérései gyakori vita tárgyát képezik is.
Quark (Armin Shimerman): a ferengi kocsmáros egyfajta csillagközi Dagobert bácsi, fukar és kapzsi, akár csak összes fajtársa. Népének a közgazdaságtan a vallása, és Quark mindent megtesz a profit érdekében, ez alatt persze nem csak az ital vizezését értjük. Pornográfia, szeszcsempészet, fegyverkereskedelem, semmi sem áll tőle távol, rengeteg munkát adva Odo felügyelőnek. Öccse, Rom, és unokaöccse, Nog, gyakran összekülönböznek vele, hiszen rájuk nagyban hatottak a Föderáció utopisztikus eszméi, akárcsak anyjára, aki véletlenül éppen a ferengik vezetőjének, a Nagy Nagusnak a szeretője és ő irányítja a háttérből az egész népet, amely Quarknak számos álmatlan éjszakát okoz, amikor népe egész életmódja néhány év alatt a szeme láttára dől dugába.
Jake Sisko (Cirroc Lofton): Sisko kapitány egy szem fia sajnos gyakran hiányzik az epizódokból, hiszen a háború és politika sújtotta történetekbe nehezen lehet egy tinédzsert besűríteni, de apjával közös jelenetei a sorozat sok szép pillanatát adják, akár a csajozásban tett első, ingatag lépéseiről van szó, akár arról a döntésről, hogy a háború sújtotta állomáson marad, amelyet a föderációs helyőrsége feladni készül. Bármi fontos feladat van, mindig lelkesen részt vesz benne, és még az apjának is szerez egy új barátnőt. Ha viszont épp lustálkodni van kedve, akkor a ferengi Noggal tart, akivel az állomás promenádján támasztják a korlátot, és csak bámulnak, mint borjú az újkapura.

Már így is úgy érzem, hogy túlszaladtam az olvasható hosszúság korlátaink, ezt nézzék el ismét nekem. A Deep Space Nine egy olyan sorozat, amelyről nem lehet röviden beszélni. Hét évadja alatt számtalan esemény, számtalan látványos kaland került a tévéképernyőkre, és ez egy olyan univerzum, ahol minden eseménynek következményei vannak. Az egyes történetszálak néha annyira összefüggnek egymással, hogy elég két-három epizódot kihagyni a sorozatból ahhoz, hogy elveszítsük a fonalat, de nem szabad hagyni, hogy ez elvegye a kedvünk a történetek megnézésétől. A Deep Space Nine univerzuma elképesztően mély, kidolgozott és szerteágazó, szeretni (és néha gyűlölni) való karakterekkel, sok drámával, majdnem ugyanannyi látványos csatával, néha humorral (és az utolsó két évadban jazz-zel) megspékelve. Bátran ajánlom bárkinek, aki a könnyed, sekélyes sorozatok helyett valami tartalmasabbra és velősebbre vágyik.

Hős legénységünk

2010. február 14., vasárnap

Márai Sándor: A szegények iskolája - kézikönyv

Ez a második Márai kötet, melyet kiolvastam, s még pár darab várat magára. A szegények iskolája című művet az író maga kézikönyvnek nevezi, használati utasítás a mindennapok szegénységéhez. Az emberiség nagyobbik része a szegények közé tartozik, hozzájuk szól a könyv. Amikor a szegénység járványszerűen terjed a világon, ki kell képezni a szegénységre azokat, akik váratlanul idekerültek. Az újszegények éppoly ízléstelenül tudnak viselkedni, mint az újgazdagok - áll a könyv fülszövegében.
A műben szabadon röpdös Márai játékos kedve, iróniája, öniróniája. Szellemes, szórakoztató mű.

Szokásomhoz híven következzék az idézet:

"A szegények és a fáraók viszonyát már az ókorban sajátos, bűntudatra emlékeztető lappangó feszültség jellemzi. A bűntudatot természetesen nem a fáraók érzik, akiknek erre semmi okuk sincs, hiszen ők azok, akik nagylelkűen halhatatlan munkákra fogták a lézengő emberiséget, hanem a szegények, akiknek rossz a lelkiismeretük, mert gyanítják, hogy nem dolgoznak eleget. A szegényeknek ez a kóros lustasága időnként járványszerűen lép fel, s nemritka jelenség az sem, hogy emberek százmilliói ődöngenek munka nélkül. Kínában és általában a Távol-Keleten a lakosság nagyobb fele jórészt csak úgy tesz-vesz, de nem dolgozik komolyan. A közelmúlt időben Európában is észleltek hasonló jelenségeket, sőt Észak-Amerikában is, ahol a legutolsó kimutatások szerint 25 millió ember ül ölbe tett kézzel. Látszólagos, handabandázó tiltakozásuk, hogy keresnek munkát, de nem kapnak, nem téveszti meg a világ hatalmasait, akik tudják jól, hogy rengeteg munkaalkalom kínálkozik így is a szegények számára, az útépítéstől a Szahara befásításáig, melyet a szegények jobb tennivaló hiányában elláthatnának, de a valóság az, hogy lusták, és munkanélküli segélyre számítanak."


2010. február 13., szombat

1001 film


A könyv egy filmkritikai gyűjtemény, amelyet számos kritikus írt a világ szinte minden tájáról. A filmeket időrendi sorrendben mutatja be, mindegyik egy rövid tartalmi ismertetőt , kritikát és fotókat tartalmaz. Az első bemutatott film az1902-ben készült Utazás a Holdba című, amelyet egy Georges Meliés nevű úriember jegyez. 2004-es az utolsó film.
Mint minden ilyen válogatás, ez is erősen szubjektív, számtalan számomra nagyszerű film kimaradt belőle, és olyanok is vannak szép számmal, amik egyáltalán nem tetszettek.
Kedvelem benne, hogy nem csak az úgynevezett művészfilmeknek ad teret, hanem bemutatja azokat is, amelyek nem igazán nyerték el a kritikusok tetszését, de a közönség körében nagy sikert arattak.
Érdekes kis olvasmány, rengeteg informácót hordoz magában, és örömöt okozott, hogy a bemutatott filmek közül bizony jó néhányat láttam is.

2010. február 12., péntek

Sherlock Holmes


Régóta készültem megnézni ezt a filmet, mert az előzetese alapján nagyon jónak ígérkezett. Most érkezett el az idő, amikor sikerült rá jegyet venni, igaz már lassan lecsengőben van, némelyik mozi repertoárján nem is szerepel.
Sajnos az eredeti Sherlock Holmes történetet nem ismerem, gondolom a film története és az "igazi" történet nem igazán fedi le egymást, de ettől még élvezhető a film. Igaz többet vártam tőle, ám így is jót szórakoztam. A rendező Guy Richie, aki többek között a Blöff; A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső;  a Spíler című filmeket is rendezte. 

A szereplők:

  
 

A történetet nem mesélem el, egyébként van benne izgalom, misztikum, szerelem, humor, robbanás, tűz, verekedés...egyszóval minden, ami kellemes szórakozást tud biztosítani.
Egyes jelenetek számomra hihetetlennek tűntek, illetve eléggé gyenge számítógépes grafikával/technikával készültek, a részletekre nem figyeltek oda. Például, amikor egy épp ácsolás közben lévő hajó elszabadul a dokkból és kifut az öbölbe, majd azonnal süllyedni kezd, és kb. 1 perc alatt elsüllyed.
Ezt leszámítva meg voltam elégedve a filmmel. S mivel eléggé muzikális vagyok, így hiba lenne nem megemlíteni a zenét, mert az valami zseniális... A zeneszerzőt - Hans Zimmert - csakis dicséret illeti, mert igazán jóra sikerült a zenei aláfestés.
Volt egy rész a zenében, amely nagyon hasonlított a Schindler listája című film egyik betétdalához, továbbá a gonoszt alakító színész úgy volt felöltöztetve, olyan frizurát viselt mint egy náci...Nem tudom, hogy ezt csak beleképzelem, vagy tényleg van valami összefüggés...???
Mindent egybevetve jót szórakoztam a kétórás film nézése közben, mindenkinek csak ajánlani tudom.
És még egy dicséret: a stáblista grafikája is szuperül el lett találva (mintha régi papírok, jegyzetek elevenednének meg a vásznon).

Íme a zenéje:


2010. február 11., csütörtök

Alekszandr Blok: Szeretnék élni esztelen

Szeretnék élni esztelen:
Személytelennek arcot adni,
Örökké tenni pillanatnyit
És testivé, mi testtelen.

Nyomasszon életem vad álma,
Vergõdve fuldokolhatom, -
De egy vidám ifjú talán majd
Ezt mondja rólam egykoron:

Bocsássuk meg komor valóját,
Tán ez mozgatta valaha?
Hisz csupa fény volt, csupa jóság,
A szabadság diadala!

1914. február 5.

Robert Alexander: Raszputyin lánya

Raszputyin fotóit nézegetve érthetetlen, hogyan tudott ez az ember annyiféle érzelmet, érzést felkorbácsolni, olyan nagy hatással lenni nemcsak pár ember, hanem egy egész birodalom sorsára. Persze a fotók csak a külső jellemzőit adják vissza egy személynek, de Raszputyinról biztosan nem fog soha kiderülni a teljes igazság, annyira ellentmondásos volt a személyisége és a megítélése, rengeteg mítosz, pletyka fonódik köréje. Akadtak szép számmal csodálói, de ugyanennyien voltak, akik gyűlölték.
A könyv egy fiktív történet a valóságot alapul véve. A mesélő Raszputyin legnagyobb lánya, Marija, aki maga is vívódik a saját apja iránti érzéseivel, nem tudja szeresse vagy megvesse inkább. Ő meséli el Alexandr Bloknak-a kor híres költője volt, majd tagja annak a bizottságnak, amely többek közt Raszputyin halálának körülményeit is vizsgálta - apja utolsó napjait. Marija szép lassan rádöbben, hogy apja halálos veszélyben forog, merénylet készül ellene. Mindent elkövet, hogy minél több információt összegyűjtsön, hogy ezzel megmenthesse az apját. A könyv bemutatja Raszputyin lényének kettősségét a lánya vívódásain keresztül. Marija gyűlöli apja kicsapongó életvitelét, iszákosságát, faragatlanságát, ugyanakkor számtalan esetben tanúja annak, hogyan segít önzetlenül másoknak, és hogyan lesz úrrá a cárevics (trónörökös) betegségén.
Bármit tesz is Marija, a vég elkerülhetelen, apját kegyetlenül lemészárolják.
Jó volt olvasni ezt a regényt, mert olyan módon mutatta be ezt az embert, ami már közelebb állhat a valódi énjéhez.
Álljon itt egy idézet egy másik könyvből, amit szintén most olvastam ki:
"...nyolcvan évvel azután, hogy erőszakos halálát elszenvedte, neve még ma is világszerte ismert. Ám nem pozitív kicsengése miatt, hanem csakis azok miatt a számtalan pletykák, álhírek és rágalmak miatt, amelyek azonnal körülvették, amint felbukkant Petrográdban. Nem volt szent, nem volt főpap, nem volt szerzetes. És ördög sem volt. Egy egyszerű szibériai parasztember volt, aki a hatalom középpontjába került, és ott megrontotta a felső rétegek fényűző élete, a pénz, és a túlságosan odaadó rajongók. Sokal többet vártak el tőle, mint amennyire - már csak szerény iskolázottsága miatt is - képes, s így végül mindig úgy cselekedett, ahogy jónak látta, vagy ahogy fülbesúgással javasolták neki.
Nem tettes volt, hanem áldozat. Olyan ember volt, akinek új Ikaroszként azért kellett meghalnia, mert túl közel került a naphoz - a cári trónhoz -, ráadásul olyan időben, amikor amúgy is éppen fordulóban volt a világ."

Frank N. Stein: Raszputyin-Szerzetescsuhába bújt ördög című könyvéből

2010. február 10., szerda

Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép (1900 körül)

Weöres Sándor: Téli dal

Zivatar, hóvihar,
megjöttél,
szép idő, jó idő,
megszöktél.
A bokor csontváztenyér,
a hold rosszul kelt kenyér, 
élesztőtlen, sápatag,
a mező hósivatag.
December, rossz ember, 
csontunk fáj,
január, jaguár,
ne ugrálj.
Bármi balúl ver a tél, 
szegény jobbkéz mégis él, 
forró levest kanalaz, 
forralt bort is poharaz.
Zivatar, hóvihar, 
távozzál, 
döngető csúf idő, 
változzál !

Paulo Coelho: A fény harcosának kézikönyve

A túlfeszített húr hamisan szól. Ezért a harcos mindig igyekszik élvezni a mindennapok apró örömeit, akkor is, ha sokat kell gyakorolnia.

2010. február 8., hétfő

Joanne Harris: Aludj kislány

Nagy várakozással fogtam bele ennek a könyvnek az olvasásába, mert Harris "Csokoládé"-ja és "Szederbor"-ja nagyon tetszett. A fülszöveg kísértet és rémhistóriát ígér, de mivel újító szellemnek tartom magam (kivéve a vámpírdömpinget, azt kihagyom), belevágtam. Henry Chester egy közepes tehetségű, módos festő, aki állandóan a tökéletes modellt keresi, és egy szép napon meg is találja az angyali szépségű kilencéves Effie személyében. Attól fogva csak őt festi egészen a lány tizenhét éves koráig, ekkor ugyanis Henry feleségül veszi őt. Szegény Effie hamarosan rádöbben, hogy ez a pofa nem egy leányálom, mert szinte bigott módon vallásos, és más fura dolgai is akadnak. A férfi a fiatal-egészen fiatal-lányokat kedveli, és amikor rádöbben, hogy Effie egy szenvedélyes, vágyakkal teli felnőtt nő, szinte eszét veszti és csírájában igyekszik elfojtani a lány minden próbálkozását elfojtani, hogy a feleségeként létezhessen. Nyugtatót kezd adni neki, minden mozdulatát, gondolatát az ellenőrzése alá akarja vonni. Effie a gyógyszer hatására furcsa, testenkívüli élményekben részesül, majd megismerkedik Henry egyik festő kollégájával, és a szeretője lesz. Az ő révén ismerkedik meg egy prostituálttal, aki évek óta kislánya gyilkosa után kutat, jártas a mágiában, és kihasználja Effie erre való fogékonyságát a saját céljai érdekében.
Effie olyan történések közepette találja magát, amit nem igazán lépes felfogni, szeretne szabadulni, a férje is menekülne tőle, a szerető megkopasztaná a gazdag férjet, a prosti pedig bosszút akar állni. A tragédia elkerülhetetlen.
A meseszövés a négy főszereplő által történik, mind a négyen narrátorai a könyvnek. A szavaikból szépen lassan fény derül arra, mennyi gyermekkori sérelmet, haragot és szeretetlenséget hordoznak magukban ezek az emberek, amitől ennyire defektesekké váltak. Valószínű, hogy jobban élveztem volna, ha hiszek a természetfeletti dolgokban, néha kifejezetten idegesített a sok látomás és a lélek legsötétebb bugyraiban való vájkálás, az egész egy beszívott drogos hallucinációnak és vízióinak a kusza egyvelegének hatott. Ha némileg egyszerűbben, kevéssé cirkalmasan van megfogalmazva, nagyon tetszett volna, mert a sztori, az alapötlet nagyon jó. Sokkal jobb volt a Csokoládé, amelyben kellő mennyiségben és nem túláradóan volt adagolva a misztikum. Szóval, a kevesebb ebben az esetben több lett volna.

2010. február 6., szombat

Csak segélyhívás


A 41. Magyar Filmszemle egyik termése ez a 2009-ben készült kisfilm, melyet Nagy Kovács Lőrinc rendezett. A címből és az első pár percből gondoltam, hogy a szereplők biztosan valamilyen autóbalesetet fognak szenvedni. Vagy talán ők okoztak balesetet és most menekülnek? Van köztük egy lelkiismeretes - vagy beszari -, aki azt akarja, hogy forduljanak vissza. Egy kis kiabálás, agresszió. Majd elérkezünk a film lényegéhez...a felborult autóhoz. Ami kissé furcsa. Sötét van, olyan misztikus az egész...
Szerintem jó kis film ez a kisfilm. Nézzétek meg !

2010. február 4., csütörtök

Idézet a Zarándoklatból

Amikor célunk van az életben, az lehet jobb vagy rosszabb, attól függően, melyik utat választjuk az eléréséhez, és hogy miképpen járjuk ezt az utat.

2010. február 2., kedd

Filmszemle

Ne feledkezzünk meg arról, hogy ma indult a 41. Magyar Filmszemle. Szégyen és gyalázat vagy sem, a mai magyar filmek világában nem igazán vagyok otthon, mert vagy tök ismeretlen a rendező és színészgárda, vagy Csányi Sándor. Szét fogok nézni, és beszámolok róla.

Harlan Coben: Az erdő


A történet főszereplője Paul Copeland megyei főügyész, akinek múltja súlyos eseményekkel és titkokkal terhes. Húsz évvel ezelőtt egy nyári táborban megygyilkoltak négy fiatalt, köztük Cope nővérét. A dolgot súlyosbítja, hogy ő volt azon az éjszakán a felügyelő, de elhagyta az őrhelyét egy lány miatt, akivel kiszöktek az erdőbe megejteni egy romantikus légyottot. Csak két fiatal holtteste került elő, a nővéréé és egy másik fiúé nem. A bűncselekmény után Cope családja széthullott, anyja elhagyta őket, az apja pedig hosszú éveken át kijárt az erdőbe, és őrült módjára ásott. A jelenben Cope egyedül neveli hatéves kislányát, miután a felesége rákban meghalt, és egy jelentős ügyön dolgozik. Váratlanul felkeresi őt két nyomozó, és egy holttestet mutanak neki, akivel egy pisztolylövés végzett. Az eset felkavarja őt, újra előjön a múlt, mert a halott férfiban azt a fiút véli felismerni, akinek annak idején nem találták meg a testét, így felébred benne a remény, hogy a nővére is életben lehet.
Eközben megismerjük Lucyt, akivel azt a bizonyos estét töltötte, s akiből időközben egyetemi tanár lett, és élete nagy részét kimeríti a saját démonaival folytatott küzdelem. Házi dolgozatot kér névtelenül a diákjaitól, és rémülten olvassa az egyiket, ami a húsz évvel ezelőtti éjszakát meséli el, úgy ahogy arról csak ő és Cope tudhattak. Úgy dönt, hogy hosszú idő után újra felveszi Cope-pal a kapcsolatot, és innentől együtt folytatják a nyomozást. Egyre újabb és újabb titkok kerülnek napvilágra, még Cope családjának múltjából is, előkerülnek új bizonyítékok, és megdöbbentő leletek az erdőből. Valaki mindeközben nem nagyon akarja, hogy megbolygassák a múltat, és igyekszik megnehezíteni a dolgukat. A végén persze mindenre fény derül, és a meglepetés az, hogy nem mindig van meglepetés.
Mielőtt nekifogtam a könyvnek, olvastam róla pár kritikát, mindegyik szuperlatívuszokban beszélt róla. Nos, tényleg fordulatos, és vannak benne meghökkentő események, a főszereplő is a kellő mértékben szimpatikus, a cselekmény pörög, felkavar többféle érzelmet, de nálam a John Sanford féle Davenport regényeket eddig még egy krimiíró könyve sem verte meg. Na, az krimi.

Oscar-díj: a jelöltek

Bár annyira még nincs közel a március 7., a legnívósabb filmes díjak átadója, a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia a minap nyilvánossá tette a 82. Oscar-gála jelöltjeinek listáját. James Cameron monumentális Avatarja minden valószínűség szerint viszi a prímet, és kilenc kategóriájának nagy részében számíthat is az elismerésre. A legjobb vizuális effektek kategóriájában az élőszereplős-számítógépes animáció hibrid nyilvánvalóan Oscart érdemel, és ha a döntőbírák ugyanolyan elfogultságról tanúskodnak, mint korábban, Cameron a legjobb rendező és legjobb film kategóriában is legyőzheti például a Becstelen Brigantykkal (Inglourious Basterds) nyomuló Quentin Tarantinót, vagy volt feleségét, Kathryn Bigelow-t, akinek A bombák földjén (The Hurt Locker) című iraki katonai filmje szintén kilenc jelölést kapott, és témaválasztása miatt a másik nagy esélyes a legjobb filmnek járó szobrocskára. Azért Tarantinót sem kell félteni, hiszen a Brigantyk 8 jelölést kapott, amelyből legalább a legjobb férfi mellékszereplő díjára biztos befutó a zsidógyilkos SS-ezredest oly emlékezetesen megformáló Christoph Waltz, még ha a film nem is hozza meg a várva várt első rendezői Oscart a rendezőnek. A Precious és az Egek ura 6-6, a Fel! 5, a District 9, a Nine és a Star Trek 4-4 kategóriában indul, bár J. J. Abrams a franchise-t újraindító és sikeressé tevő Trek mozija a négyből három kategóriában az Avatarral versenyez, így egyedül a legjobb sminknek járó díjra esélyes.
A legjobb filmes kategóriát tíz filmre bővítették, így olyan kisebb címek is elbukhatnak Cameron eposzával szemben, mint a Fel! című animáció, illetve a District 9, mely a jelölési folyamat során állítólag a Star Trekkel való párosításból került ki győztesen, lévén a politikailag fűtött alaptéma mindig jobban tetszik az Akadémiának. A legjobb film és legjobb rendező mellett a legjobb filmzene, a legjobb hangvágás, a legjobb hangkeverés, a legjobb látványterv, a legjobb vizuális effektek, a legjobb operatőr és a legjobb vágás kategóriájában várható az Avatar elsöprő és igencsak elfogult sikere, amennyiben jó emberismerő vagyok és az akadémiai bizottság továbbra is ugyanazokból az emberekből áll, mint az elmúlt hetven évben.

Néhány fontosabb kategória jelöltjei:

Legjobb film:

Avatar; The Blind Side; District 9; An Education (Egy lányról); The Hurt Locker (A bombák földjén); Inglourious Basterds (Becstelen Brigantyk); A Serious Man; Precious; Up (Fel!); Up in the Air (Egek Ura)

Legjobb rendező:
Kathryn Bigelow (The Hurt Locker), James Cameron (Avatar), Lee Daniels (Precious), Jason Reitman (Up in the Air), Quentin Tarantino (Inglourious Basterds)

Legjobb színész:
Jeff Bridges (Crazy Heart), George Clooney (Egek ura), Colin Firth (A Single Man), Morgan Freeman (Invictus), Jeremy Renner (A bombák földjén)

Legjobb férfi mellékszereplő:
Matt Damon (Invictus), Woody Harrelson (The Messenger), Christopher Plummer (The Last Station), Stanley Tucci (The Lovely Bones), Christoph Waltz (Becstelen Brigantyk)

Legjobb színésznő:
Sandra Bullock (The Blind Side), Helen Mirren (The Last Station), Carey Mulligan (Egy lányról), Gabourey Sidibe (Precious), Meryl Streep (Julie & Julia)

Legjobb női mellékszereplő:
Penélope Cruz (Nine), Vera Farmiga (Egek Ura), Maggie Gyllenhaal (Crazy Heart), Anna Kendrick (Egek Ura), Mo'Nique (Precious)

A jelöltek listája az Oscar-díj hivatalos weboldalán

Star Trek: Enterprise

Azt kell, hogy mondjam, elég régóta ücsörgök már a különböző sorozatbemutató ötleteimen, és igazán nehéz volt eldöntenem, hogy melyiket válasszam mai cikkem témájának. Nos, tulajdonképpen a sorozatnak, amelyről alkotott véleményemet szeretném az olvasókkal megosztani, nem is igazán önnön érdemei miatt jutott egy különleges hely a szívemben, hanem a benne rejlő hatalmas potenciál miatt, melyet sajnos az első három évében annyira nem tudott kihasználni, hogy végül leállították, és ez volt közel negyven év óta az első Star Trek-sorozat, amely erre a sorsra jutott. Éppen akkor, amikor végre kezdett jó lenni.
Nyilván olyanok is olvassák ezt a blogot, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy vajon melyik sorozatról beszélek éppen, így megkímélem a nyájas olvasót az éjszakákon át tartó, ágyban forgolódással járó hosszas tanácstalan töprengéstől: a Star Trek: Enterprise-ról van szó, mely afféle fekete bárány a Star Trek-rajongók között, amelyet mindenki utál, vagy legalábbis utálja, ha nem akarja, hogy vasvillával kergessék ki a Star Trek-klubokból.

A sorozat az ötödik élőszereplős, összesen a hatodik Star Trek-sorozat volt, és 2001-2005 között futott a UPN csatorna műsorán. A csatorna a Paramount filmstúdió sajátja, és megszűnése előtt köztudottan az afroamerikai és vidéki suttyó népesség volt a célközönsége, akiknek vélt vagy valós igényeikhez igazították a műsorkínálatot (lásd: Maunika Só, Józsi Barát et cetera). Az Enterprise Rick Berman és Brannon Braga szerelemgyereke, és megszületésének körülményei is legalább annyira komorak, mint megszüntetésének. Ez a két szebb napokat is látott úriember ugyanis ép ésszel nem fogta föl azokat az érveket, melyek szerint a Star Trek franchise évek óta tartó stagnálásának (az előző sorozat, a Voyager nézettsége folyamatosan apadt) a csatorna konokságán kívül az ő kiöregedésük is az oka, és úgy döntöttek, megpróbálnak új életet lehelni a Star Trekbe, egy vadonatúj tévésorozattal.Sajnos, mint kiderült, annyira nem is volt vadonatúj. A történeteket a szerzőpáros korábbi sorozataiból (Az Új Nemzedék, illetve a Voyager), míg a szereplőket az eredeti sorozatból kölcsönözték. A miliővel sok mindent lehetett volna kezdeni, de sokáig nem találták meg a helyes utat sem a háttértörténettel, sem a karakterekkel, sem a történetmeséléssel, a történetek gyakran szárazak és kiismerhetőek voltak, és deja vu érzete lepte be az egészet, szinte mintha a Voyager folytatása lett volna. A karakterek sem sikeredtek túl eredetire, lévén a készítők megpróbálták valamelyest az eredeti sorozat Kirk-Spock-McCoy triumvirátusát újrateremteni, amely a nekik megfelelő három karakter túlhangsúlyozását eredményezte. Egészen a negyedik, utolsó évadig nem talált igazán magára a sorozat, de félreértés ne essék, az első két évadnak, és az áthangszerelt harmadik évadnak is megvannak a maga gyöngyszemei, csak elég erősen kell keresni őket.A sorozat kétszáz évvel az eredeti sorozat történései előtt játszódik, 2151-ben. Az az utópia, amely a Kirk kapitány korabeli emberiséget jellemezte, csak ábránd még. Az univerzum veszélyes hely, tele kalózokkal és folyamatosan egymás torkának ugró idegenekkel, s az emberiség még csak most próbálgatja nemrégiben felfedezett szárnyait, a velük először kapcsolatba lépett idegenek, a vulkániak hathatós, de erősen visszatartó segítségével (akik kissé olyanok, mint a szülő, aki az első évben megtanítja a gyerekét járni és beszélni, aztán a következő ötvenben megpróbálja rávenni, hogy üljön le és fogja be végre). Nem nézik jó szemmel, amikor a Csillagflotta egy olyan űrhajó megépítését tervezi, amely lehetővé tenné, hogy az emberek végre felfedezzék a galaxist, és állandóan zaklatják Henry Archer mérnököt, aki a hajtóművet tervezné. Tiltakozásaik ellenére az Enterprise csillaghajó 2151-ben elkészül, és egy csillagközi háború áldozataként nálunk (azazhogy az Oklahoma állambeli Broken Bow-ban) lezuhanó klingon (gyengébbek kedvéért: rücskös fejű űrviking) hazaszállítása remek ürüggyel szolgál a Csillagflotta büszkeségének kipróbálására. A térhajtómű tervezőjének fia, Jonathan Archer megkapja a parancsnokságot, és nekivág a galaxisnak, csak arra nem gondol, hogy klingonunk hazaszállításával belecsökken egy téren és időn - múlton és jelenen is! - átívelő hidegháborúba, amelyhez képest a Star Trekben már megszokott csillagközi politikai helyzet rendszeres és meggondolatlan felforgatása csak hab a tortán.

Mint minden Star Trek sorozatban, az Enterprise-ban is a hajó vezérkara áll a figyelem középpontjában, akik sajnos meglehetősen száraz és unalmas karakterekként tengetik jellegtelen napjaikat a csillaghajó szürke folyosóin, bár a harmadik-negyedik évad felé már valami személyiségféle kezd felderengeni bennük. Igazán megátalkodott rajongók utánaolvashatnak a különböző fan fiction-ökben, melyek egyenesen hihető és szerethető karakterekké varázsolják őket, és általában én is úgy tekintek rájuk, hogy ne forrjon fel az agyvizem.

Jonathan Archer kapitány (Scott Bakula): Ő az az ember, akire a macskámat sem bíznám rá, nemhogy a csillaghajómat. Hivatalosan képzett katonatiszt és diplomata, de mindkét téren olyan ordító hibákat követ el annak nevében, hogy bemutassa, mennyire tapasztalatlan még az emberi faj, amilyenekért már a huszadik században is minimum hadbíróság járt. Az írók általában azzal magyarázták mindenre kiterjedő bunkóságát, hogy iszonyú sokat stresszel a vulkániak miatt, akik visszatartják. Meg hogy két éve nem volt nővel. Miután a Föld a második évad végén kis híján elpusztul, azért megjön az esze, és rájön, hogy ő mégiscsak egy képzett katonatiszt és diplomata, így nyomban neki is lát a környéken a rendrakásnak, de ez már nem elég ahhoz, hogy megmentse őt a szememben. Ahhoz regényeket és fan fictionöket kell olvasni, hogy rájöjjünk, miért is ő a XXII. század legnagyobb hőse (remélhetőleg nem csak azért, mert ennél jobbat nem találtak). Nagy valószínűséggel tudatalatti mazochizmusa készteti arra, hogy napi rendszerességgel agyonveresse magát.
T'Pol alparancsnok (Jolene Blalock): A vulkáni kutatótiszt és agyonreklámozott "legjobb nő a hajón" (kételyeket lásd lejjebb). Hideg és racionális személyisége (épp kapóra jön, ugyanis Jolene drágába egy fikarcnyi színészi képesség nem szorult) és állítólagosan vonzó, szilikondús külseje közötti szöges ellentét karakterének az alapja. A kimért vulkáni racionalitás az ő esetében a primitív emberek sértegetésében és szemforgatásban nyilvánul meg, és mindezek ellenére gyakorta ő a legszimpatikusabb személy az egész hajón, hiszen kételkedése általában visszavezethető arra, hogy tudja, őrültekkel van körülvéve, és ő az egyetlen félig-meddig normális lény a nyolcvanhárom fős legénység közül. Archer kapitányt elnézve nem is hibáztatom érte.
Charles 'Trip' Tucker III parancsnok (Connor Trinneer): A hajó főgépésze, a nagybetűs Férfi a hajón, akire a rajongók a nyálukat csorgatják. A déli gentleman McCoy doktor után szabadon igazi déli suttyóval van dolgunk, és mint McCoy utánzat, kapcsolata a Spock-hasonmás T'Pollal szinte kötelező a hajón, bár az ő esetükben ez romantikus területre lép a harmadik évadtól, a rajongók legnagyobb örömére (a párosítás kedvelői roppant eredetien TnT-knek hívják magukat). Trip a legkedveltebb karakter a sorozatban, többek között azért, mert ő a legemberarcúbb tagja a legénységnek, aki minden helyzetben úgy viselkedik, mint a hétköznapi emberek, bár egyszerű, érzelmes személyisége természetes konfliktusba keveri T'Pol hűvös racionalitásával. Hajlamos rendkívül kínos helyzetekbe sodorni magát. Például ő az első földi férfi, aki teherbe esett (hidd el, nem akarod tudni).
Dr. Phlox (John Billingsley): Az idegen hajóorvos, akinek idegensége karakterének legfőbb jellemzője. Ő lenne a humoros karakter, bár humorának legtöbb része furcsa idegen fiziológiájából (széles számítógép-rajzolta vigyor, vállig érő számítógép-rajzolta nyelv, illetve hipergyorsan növő - és ehető - lábujjkörmök) vagy a denobulán nép kulturális hagyományaiból ered, lásd poligámia, hibernáció ésatöbbi. Gyakran használ nem szokványos gyógymódokat a legénység legnagyobb rémületére, és ragaszkodik hozzá, hogy népes állatseregletét (köztük több élet- és közveszélyes példánnyal, gondolj egy bizonyos Hagridra) is a hajón tartsa, akiket aztán az előbb említett lábujjkörmeivel etet. Mindig elképesztően vidám, még akkor is, amikor nem kéne. Évente csak hat napot alszik, de azt egyszerre.
Malcolm Reed hadnagy (Dominic Keating): Angol nemzetiségű fegyverzeti tiszt, az alapfelszereltségnek számító merev felsőajakkal. Trip legjobb barátja, ha kimenőjük van, mindig együtt mennek csajozni. A bibi az, hogy Malcolm valami iszonyatosan zavarba jön, ha nőt lát, mert a producerek két évig nem tudták eldönteni róla, hogy meleg legyen-e vagy sem, és az egyszeri néző számára úgy tűnik, a dolgok felrobbantásában leli egyetlen örömét, ahogy Hitler a retorikában. Sok rajongó azonban megkönyörül rajta, és a sok fan fictionben párositják össze a szintén félénk és zárkózott Hoshival. Ahogy Trip mindig kínos helyzetekbe keveredik, Malcolmnak általában súlyos sérülései szoktak lenni (bár nem olyan gyakorisággal, mint a kapitánynak).
Hoshi Sato zászlós (Linda Park): Kicsi, aranyos, félénk, rettentően okos, imádja a csokit és nem mellesleg gyönyörű. Ó, és japán. A hajó kommunikációs tisztje azon okból, hogy ötven nyelven beszél (ne kérdezd, hogyan), és villámgyorsan megtanul még egyet, ha a helyzet úgy kívánja. Szóval a hölgy annyira kocka, amennyire csak lehet, épp ezért elég félénk és zárkózott, megszeppent kis virágszál, amikor még a hajóra jön (és talán ezért párosítják annyian a kimért és hűvös angol Reed hadnaggyal, köztük jómagam is), bár miután rájön, hogy ezek az emberek szeretik és elfogadják, gyorsan beilleszkedik. Ennek ellenére a szerepe nagyrészt abból áll, hogy felveszi a csillagközi telefont, mert sajnos vele se tudtak mit kezdeni a készítők. Mert a "jó nő" szerep már le volt osztva T'Polnak, és ezért Hoshit gyakran úgy kezelték, mintha ott sem lenne. Pedig benne is lenne annyi lehetőség, de ezt sem használták ki túl gyakran.
Travis Mayweather zászlós (Anthony Montgomery): A hajó kormányosa. Teherhajón nevelkedett, és nem nézték otthon jól szemmel, hogy katonának állt. Állandóan vigyorog, igazi humor harold. És úgy nagyjából ennyi. Tulajdonképpen egy túlfizetett statiszta, mert vele aztán végképp nem is akartak kezdeni semmit. Pedig azok a fan fictionök, amelyek róla szólnak, igazi gyöngyszemek, és megmutatják, hogyan lehetett volna jó történeteket keríteni köréje. A sorozatban azonban általában csak ül a kormánynál és... hát, kormányoz. Meg általában Phlox újabb kísérletének vagy az aktuális gonosz idegen létforma támadásának néma szenvedő alanyaként funkcionál.
Porthos (Prada, később Breezy és Windy): Archer kapitány beagle fajtájú kutyusa a legaranyosabb tagja a legénységnek (de csak szigorúan Hoshi után). A legfőbb alapszabály, hogy nem szabad neki túl sok sajtot adni, mert az megháborgatja gyönge kis gyomrát. Van három testvére, és nem jár érte pont, ha kitalálod, hogy hívják őket (na jó. Athos, Aramis és D'Artagnan).

Mindezek után nem csoda, hogy a harmadik évadban a leállítástól való félelemben kissé áthangszerelték a sorozatot, amelynek meglepően eredeti apropóját 9/11 szolgáltatta: egy gonosz idegen faj megtámadta a Földet egy távirányítású bombával, és az Enterprise legénységének meg kellett találnia a távirányítót, mielőtt a Halálcsillag léptékű változatot is kipróbálják anyabolygónkon. A sorozat igazából csak a negyedik évadra találta meg önmagát, amikor új vezető producert, Manny Coto-t vették föl, sajnos bevallottan arra, hogy a maradék egy évadot leforgassa. Ekkor ugyanis már úgy állt hozzá a UPN vezetősége, hogy mivel száz epizód kell ahhoz, hogy a sorozatot máshova is eladhassák, elég lesz a négy évad. Ráadásul, ha leállítják a sorozatot, akkor lesz jogalapjuk Bermant és Bragát mint megbukott producereket nyugdíjazni, akik kiégésük miatt egyre inkább szálka voltak a vezetőség szemében. Igazán kár, mert a negyedik évad minden rajongó szerint a legjobb volt: két-három epizódos történetek sorozata arról, amelyről ennek a sorozatnak igazán szólnia kellett volna: hogy ebben a kaotikus környezetben, ami a mi Földünk közvetlen környezete, hogyan tehet rendet a még csak szárnypróbálgató ember, a kereskedőket fosztogató kalózok és állandóan egymás torkának ugró idegenek között (miközben az eredeti Star Trek-ben megemlített romulán háború egyre közeleg). Sajnos a negyedik évad vége a sorozat végét is jelentette, és a történetet csak a könyvek vitték tovább.
Bár az Enterprise egy olyan sorozat volt, amelyen rendkívül látszott, hogy balszerencsés csillagzat alatt született, és tényleg mintha összeesküdtek volna az elemek, hogy sikertelenné tegyék, számos hibája ellenére egy élvezhető tévésorozat, amelynek megvannak a maga érdemei, különösen a negyedik évadban. A kései epizódok, a regények és a rajongók által írt fan fiction-ök mind megmutatják, mire képes ez a sorozat, ha teljesen kihasználják a belőle adódó lehetőségeket. Bár nem a legjobb a pakliban, azért még mindig jobb, mint a kettes tévé vagy a retekklub átlagos műsorkínálata.

Képek:
Balról jobbra: A vigyori, a jégcsap, a brit, a balfácán, a cuki, a suttyó és a szórakozott professzor.

Ne érdekeljen, ha esik a hóóóó, mert nyaralni visz az álomhajóóóó!

Linkek:
Enterprise a Memory Alphán, a Star Trek-es Wikipédián (angol)
Rajongói oldal epizódismertetőkkel, képekkel és más egyebekkel (angol)
Ha már beszéltem róla, akkor a fan fiction-ökhöz is linket kell adnom (angol), csak tessék figyelembe venni Sturgeon törvényét, mely így szól: "Mindennek a kilencven százaléka szar." Tehát ne tessék elbátortalanodni, ha az első nem tetszik.

2010. február 1., hétfő

Dadaista lettem...

A minap tettem egy próbát a dadaista vers irányába, s megalkottam egy költeményt. A dadaizmusról bővebben itt olvashat az, akit érdekel, vagy nem tudja hová tenni az elnevezést.

Hogy hogyan született a vers? Adjon rá választ a legjelentősebb dadaista, Tristan Tzara:
„Vegyetek újságot. Vegyetek ollót. Válasszatok ki az újságban egy olyan hosszú cikket, amilyen hosszúnak a költeményt szánjátok. Vágjátok ki a cikket. Gondosan vágjátok ki belőle a cikk szavait és az összest tegyétek bele egy zacskóba. Gyengéden rázzátok össze. Egymás után húzzátok ki a szavakat és olyan sorrendbe rakjátok le, amilyenben előjöttek. Lelkiismeretesen másoljátok le őket. A költemény rátok fog hasonlítani. Íme végletesen eredeti és elbűvölő érzékenységű íróvá váltok…”

Nos, íme a költeményem dadaista stílusban:

MAGYAR BÖRLESZK - Thriller és anekdota

A nagy forradalom újfajta várakozás, 
még azt elképzeli,
ahogy intelligens Lao-ce utolsó
lehelete elmaradt. 
Elektromos hálózat randevú jöhet-e?

Ne ijedjen meg senki, ha nem érti - én sem értem. Csak gondoltam kipróbálom az újságnyírásos módszert.

Jó éjszakát !

Rembrandt: Éjjeli őrjárat (1642)

Paulo Coelho: INSPIRÁCIÓ

Karácsonyra kaptam legkedvesebb nagynénéméktől ajándékba Paulo Coelho Inspiráció című 2010-es  naptárát. A kiadvány mind külcsínyét, mind belbecsét tekintve is kiváló. Az író legismertebb és leghíresebb műveiből vannak benne idézetek, minden hétre egy-egy.

Íme a mostani:
Február = Kreativitás

"Engem az életben a kíváncsiság, a kihívások érdekelnek, és a jó harc győzelmei és vereségei. Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl saját határaimon." - Nem vagyok boldog

"Minden percben, minden pillanatban egyre nőtt bennem ez az érzés, és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövőben, és - lassacskán - ismét hinni kezdtem Istenben." - A Piedra folyó partján ültem és sírtam

Irattár

Az olvasóközönség