2010. december 22., szerda

Zorán: Sohase higgyetek a szemeteknek

"Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Hé, gyerekek, figyeljetek
Elmagyarázom a bűvészetet
A pódium áll, a rivalda kész
Zajlik az össznépi megtévesztés
Nézd, az ott a kincs

Csiribi-csiribá, s híre sincs
Az elme villog, dől a szöveg
S úgy, ahogy én is, jól megeszed

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Tapsra vár, ha becsapott már
S él belőled, mint a király
S minden csaláshoz van elég ész
És a bilincsből mindig kifér a kéz
Kérdezed, s félrevezet
S jól esik, hogy elhiheted
Egy széles mosoly, csak neked
S úgy, ahogy én is, jól megeszed

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Néhány földön jártam
Néhány cirkuszt láttam
De jegyet veszek, s ráfizetek
Megismétlik a trükkjeiket
Nézek, mintha látnék
S ő minden törvényt átlép
A szemembe küldi a fényt
Így lesz a fejben sötét

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Néhány földön jártam
Néhány cirkuszt láttam
Itt a piros, ott a piros
Itt úgysem lehetsz túl okos
Tudom, mindez játék
Szabályos, csak másképp
A szemembe küldi a fényt
Így lesz a fejben sötét

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Hé, gyerekek, figyeljetek
Elmagyarázom a bűvészetet
Ott lenn a tömegben, ott a helyed
Kiválaszt és beköti a szemed
Táncolj körbe, jó bohóc
Annyira jó, hogy meghatódsz
Hallod a tapsot, s nagyra nősz
Ez nagy mutatvány, s újra bedőlsz

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek"

Merre tartasz Magyarország?

2010. december 10., péntek

2010. november 20., szombat

Moments

Amikor azt érzed: élni szép és jó,érdemes embernek lenni

Nyelvújítás kora

Te kinél bankolsz?
Ez engem halálra idegesít. Van ilyen magyar ige? Elképzelem, hogy valaki hosszú-hosszú napokat tölt el az ilyen sületlenségek és magyartalanságok kiagyalásával, és ezért felmarkol egy zsáknyi pénzt, ráadásul a kereskedelmi tévék hathatós segítségével terjeszti is a jónép körében. Agyrém. Cenznét újra férjhez kéne adni, legalábbis ilyenkor.
( Ennél már csak a most felhangzó ding -dongos Csonka Pici fáj  jobban ebben a pillanatban.). Hová lett a szépérzék, a jóízlés?

2010. november 7., vasárnap

Tizenkét dühös ember

Vérlázítóan gagyi és pocsék a tv-k kínálata, elő tehát a dvd filmekkel. Még a múlt században láttam először ezt a filmet, de csak arra emlékeztem, hogy akkor nagyon odáig voltam érte. A napokban valami labdajátéknak titulált rohangálás alatt megnéztem.
A történet akkor veszi kezdetét, amikor egy gyilkossági ügyben már elhangzott az ügyészi és ügyvédi záróbeszéd, és a bíró eligazítja az esküdteket. Az amerikai törvények szerint az ítéletnek (bűnös vagy nem bűnös) osztatlannak kell lennie. A kérdés, amiről döntenek, hogy a vádlott, egy szegénynegyedből származó, tizenéves fiú megölte-e az apját. Az esküdteket továbbá tájékoztatják, hogyha az ítélet „bűnös”, akkor ahhoz automatikusan halálos ítélet fog társulni: a villamosszék. A tizenkét esküdt elvonul a különszobába, ahol elkezdik megismerni egymás személyiségét és megkezdik az ügy megvitatását.
A tizenkét esküdtből tizenegy a tárgyaláson elhangzottak alapján meg van győződve arról, hogy a vádlott bűnös. A 8. esküdt véleménye eltér a többiekétől az első szavazásnál. Nem azt állítja, hogy a fiú nem bűnös, de úgy véli, hogy a bemutatott bizonyíték közvetett és a fiú megérdemli, hogy a halálos ítélettel egyenértékű bűnössé nyilvánítás előtt időt szánjanak arra, hogy alaposan átgondolják az ügyét.
Így az esküdtszék megkezdi az érdemi munkát. Úgy döntenek, hogy megpróbálják meggyőzni a kétkedő 8. esküdtet, és egymás után sorolják fel az ügyész által bemutatott, és általuk elfogadott bizonyítékokat.
A cselekmény teljes egészében az esküdtek szobájában játszódik, kivéve egy mosdóbéli jelenetet. Nevek nem hangzanak el, számokkal nevezik meg egymást, és a vádlottat is csak a "fiú"-ként emlegetik. A történet  további folyását nem írom le, mert szerintem ez a film érdemes arra, hogy egy ilyen rövid ismertető alapján is meg lehessen nézni. A színészek nagyszerűek, és a filmnek nincs egyetlen unalmas, feszültségmentes pillanata sem. Még most is azt mondom: ez egy kiváló film, amit kár lenne kihagyni.
A mű 1957-ben készült, Sidney Lumetnek ez volt az első rendezése. Fekete-fehér, főbb szereplők: Henry Fonda, Martin Balsam, Jack Warden, stb.

2010. november 2., kedd

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: A Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett.
Ő megkérdezte:
-Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
-Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
-Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
-Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség,- itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
A Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
-Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
-Ó, Szeretet - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
-Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
-Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
-Az IDŐ volt, mondta a Tudás.
-Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
-"Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!"

2010. október 31., vasárnap

Halloween

Mindenszentek napja (angolul halloween, "all hallows' evening"), Samhain, Día de los Muertos, vagy hívjuk akárminek, október 31-e, november 1-je és másodika egyszerűen túlságosan összetett és sokrétű, túl sok hagyományt és szokást felvonultató ünnep ahhoz, hogy mindent össze lehessen foglalni róla. Ezért úgy döntöttem, hogy csak egy bizonyos mozzanatot emelek ki, egyetlen szokás eredetéről fogok regélni az olvasóknak.

Biztos sokaknak eszébe jutott már, hogy miért hívják a töklámpást angolul Jack lámpásának. Az írek úgy tartják, Zsugori Jack, egy lusta de ravasz lókötő története a titok nyitja. Zsugori Jack legendájának számos változata közül az egyik így szól:
Élt egyszer Írországban egy közismerten iszákos lókötő, Zsugori Jack. Mindenki ravasz, hazug, köpönyegforgató tolvajnak és korhelynek ismerte, számos embert meglopott és becsapott útjai során. Egy végzetes napon az ördög fülét is megcsapta Jack bűneinek és csípős nyelvének híre, így ellátogatott Írországba, hogy maga is meggyőződjön, igazak-e a mendemondák.
Jack, ahogy szokott, részegen sétálgatott a határban, amikor meglátott egy testet az út szélén feküdni. Azonnal ki is derült: az őt haláli vigyorral köszöntő alak nem más, mint az ördög maga, aki megérkezett, hogy most végleg a Pokolba vigye a lelkét.
Hogy húzza az időt, Jack arra kérte az ördögöt, hogy teljesítse egy utolsó kívánságát: mielőtt meghalna, szeretne még egy utolsó korsó sört meginni. Az ördög nem látta okát annak, hogy ennek ne tegyen eleget, és elvitte Jacket a legközelebbi kocsmába. Ott órákon keresztül döntötte magába a szeszt, míg pénz híján el nem kezdett könyörögni az ördögnek, hogy fizessen helyette.
Végül sikerült rávennie az ördögöt, hogy változzék pénzérmévé, amellyel ki tudják fizetni a tömérdek szeszt. Az ördög drága ezüstérmévé változott, és a ravasz Jack abban a pillanatban bezárta őt az erszényébe, amelyben egy kereszt is volt. A szent jelkép megfosztotta az ördögöt minden hatalmától, így nem tudott visszaváltozni, és csapdába esett az erszényben. Az ördög pánikba esett, és Jack sikeresen megfélemlítette: a szabadulásáért cserébe újabb tíz évet kért tőle.
Tíz évvel később az ördög újra meglátogatta Jacket. Jack csak annyit kért tőle, hogy mielőtt elviszi a lelkét, egy almát hadd ehessen még egy almát. Az ördög beleegyezett, és felmászott a közeli almafára, hogy hozzon egy gyümölcsöt Jacknek. Ám amíg az ágak között mászott, Jack kereszteket állított a fa tövébe, és az ördög csapdába esett a fa tetején. Az ördög dühbe gurult, hogy Jack megint átverte, és megparancsolta neki, hogy eressze el. Jack cserébe azt kérte, hogy ne juthasson a pokolra, és az ördög dühében elfogadta a kérését.
Évek múltán Jacket mégis elérte az idő vasfoga: a bűnös, iszákos életmód végül a halálát okozta, s úgy halt meg, ahogy élt. A Mennyország kapuja előtt állva Szent Péter azt mondta, bűnei miatt nem engedheti be, s Jack csalódottan a Pokol kapujához vonult, hogy bebocsátást nyerhessen az alvilágba. Az ördög azonban emlékezett az alkujukra, és nem engedte be Jacket a Pokolba. Ehelyett adott neki egy darab izzó szenet, amely meleget és világosságot ad. Jack pedig fogott egy tököt, kivájta a belsejét és beletette a szenet. Jack azóta járja az árnyékvilágot a Jók és Rosszak síkjai között, és csak a lámpása világít neki a sötétben és zavarja el az ártó szellemeket.
Ezért faragunk töklámpásokat mindenszentek éjjelén, hogy segítsük Jacket az útján, és azért faragunk ijesztő figurákat beléjük, hogy mi is elriasszuk házunktól az ártó szellemeket. A "csokit vagy csalunk", a szörnyjelmezes gyerekek házról házra járva történő ajándékgyűjtése pedig nem mást szimbolizál, mint azt a szokást, hogy a töklámpások mellé ajándékokat tettek ki, hogy lecsillapítsák ezeket az ártó szellemeket és megóvják a házat a rontásuktól.
Ti tettetek töklámpást az ablakba?

2010. október 25., hétfő

Weöres Sándor: Az eltűnt után

Halott a szív - de harsog a tenger !
Tépett szerető, ki a homály odvába osonsz,
vonszolva csikasz lelked: nézz az égre,
vesd ki fülledtségedet és a külsőkben tájékozódva
kutasd ki belül-valód.

Mert ennyi megmaradt, mikor minden veszik,
szomorú jogod, tengereké és szeretőké,
a legbensőt kívül keresni,
meg is találni kusza rajzolatát
a partok fodrain, vagy az égre vetülve.

2010. október 23., szombat

2010. október 23.



Október huszonharmadika tiszteletére tettünk egy kisebb körutat. Corvin-köz, Kossuth Lajos tér, Parlament, Szabadság-tér, Erzsébet-tér, Deák Ferenc tér. A fotók az út során készültek. Mi így ünnepeltünk.









Díszkáposzták a Deák téren
Kálvin-tér, buszmegálló retrósan

Natalie Imbruglia - Torn

2010. október 20., szerda

Márai Sándor: Csutora

Ideje volt már befejeznem ezt a könyvet, mivel körülbelül fél éve kezdtem el az olvasását. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de mondhatni folyamatosan olvastam (mikor volt időm, no meg kedvem).
Nos, hétfőn kivégeztem, s meg kell valljam, annyira nem tetszett a könyv. Túl vontatott volt, és nem boldog a vége. No de kell ilyen is, azt hiszem.

Csutora egy kis puli, aki az Úr családjához kerül egy karácsonykor. Egy darabig minden jól működik, aztán kamaszodni kezd a kutyus, s már mindenki kiábrándul a kutyatartás öröméből. Nyűglődnek egy kicsit, majd Csutora elhagyja a házat...

Fülszöveg:
Furcsa dolog történik ebben a könyvben: megcsillan Márai hihetetlenül finom humora. Valami mélységesen szeretetteljes, empátiával és iróniával teli humor. Mindezt egy kis pulikutya, maga Csutora váltja ki, akit az Úr ajándékoz karácsonyra a Hölgynek. Mert "a kutya kissé fölösleges is, valami, ami egyszerre fényűzés, és strapálni is lehet, s kifejezetten női holmi, bőrből is van, prémje is van..." A karácsony így lesz más, mint az összes megelőző: puli perspektívájú és erős érzelmekkel teli. Úgy tágul a regény ideje és tere, ahogyan szemügyre veszi a kis Csutora a világot: megismeri az embereket, különbséget tud tenni jó és rossz között, tudja, hogy Zsombolya, a nyomott kedélyű házmester gyűlöli Telkest, a szuterénban lakó istenes asztalost. Aki pedig megcsalja a feleségét. Aztán a Ház után következik az Utca. És így tovább, mígnem bekövetkezik a katasztrófa...


Milyen érdekes a mai dátum...

Csak húszasok és tízesek . . .

2010.10.20

2010. október 10., vasárnap

Mario Vargas Llosa: Halál az Andokban

A perui Mario Vargas Llosa kapta 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat. Híressé A város és a kutyák című regényével vált. A 74 éves perui író a Nobel-díj bizottság indoklása szerint "a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért" kapta a díjat.
Történetesen a hét elején olvastam ki egy regényét, amely az Andok ködös hegycsúcsai közt játszódik. Itt teljesít szolgálatot Lituma tizedes fiatal társával, felügyelve az útépítő munkásokat. A regény elején eltűnik három ember, az ő ügyükben kezdi meg Lituma a nyomozást, amit nagyban megnehezít a hegyi emberek mély babonássága, akik meggyőződéssel állítják, hogy az eltűnésekért a hegyi szellemek, a régi idők apui a felelősek. Lituma azonban nem hisz ezekben a hiedelmekben, ő inkább a Fényes Ösvény terroristáira gyanakszik, akik előszeretettel köveznek halálra gyanútlan, fiatal francia turistákat, és politikailag független, lelkes környezetvédőket is. Llosának hihetetlen mesélőkéje van, a nyomozást pazarul összefűzi a perui hegyvidéki emberek hitvilágának bemutatásával, és nem mellékesen egy nagy szerelem kibontakozását is végigkísérhetjük, amit a fiatalabb rendőr mesél éjszakákon át a felettesének. Úgy át tudja adni az Andok vidékének a hangulatát, hogy szinte fáztam a regény olvasása közben, és éreztem a hideg, csípős esőt és a lezúduló lavinát.
Váltogatja a történet szálait, és az idősíkokat, sokszor a párbeszédekben is átmenet nélkül vált, főleg, amikor a szerelmi sztoriról beszélgetnek. Ezekkel a "sztorizgatásokkal" kicsit eltereli a figyelmünket a valóságról, hogy aztán a végén egy nagy pofonként érjen minket az igazi megoldása a bűntényeknek.
Ez volt a második könyv, amit olvastam Llosától, és nem csalódtam benne. Valószínű, továbbiakra is sort fogok keríteni.

2010. október 2., szombat

A kellékes


Az idei színházi évad első színdarabját a tatabányai Jászai Mari Színházban néztem meg. Maga az épület gyönyörű, a tavalyi évben újították fel, kívül-belül. Az épület nagysága vetekszik a fővárosi színházak monumentalitásával. Olyan érzésem volt, mintha egy angliai kastélyba mentem volna be (persze ez erős túlzás, de akkor is beugrott ez a kép menet közben).

A kellékes című darabra szólt a jegyem, melyet Kern András egyszemélyben játszott el a közönségnek. Igazából rossz kifejezés az eljátszotta, hiszen egyáltalán nem volt mesterkélt, sőt hétköznapi volt.
A színpadon kellékek sorakoztak, a függöny fel volt húzva, olyan mintha nem is számítottak volna közönségre, félkész állapotban volt a pódium. Persze ez a darab része volt. 
A színész - a kellékes - belép a színpadra, tesz-vesz, járkál, aztán egyszer csak megpillantja a nézőtéren a nézőket. Ekkor megijed, zavarában hol ide, hol oda futkorászik, a színház többi dolgozóját keresi, a végén muszáj szóba elegyednie a közönséggel. Megkéri a közönséget, hogy hagyják el a termet, mert ma biztosan nem lesz előadás. Ezután folytatja munkáját, rakosgatja a kellékeket, tisztítja őket, összeszereli amit össze kell...


Egy kis idő múlva, amint látja, hogy a közönség nem moccan, elkezd sztorizgatni. A színházi életről, a saját életéről. Nagy színészek, színésznők furcsa és meglepő szokásairól. Sztorizgat. Néha nevetséges, néha komoly, néha szomorú. 

Ő azonban így szereti a színházat, ahogy van....pedig lehetett volna ő is színész...de nem lett.

Igazán kedves, szórakoztató darab, másfél órás monológ. Ajánlom mindenkinek.

Bővebb tartalom itt található.



Az egyik régi kedvenc reklámom... Hey-ho

2010. szeptember 30., csütörtök

Tarjáni Tökvásár (nem Salgó)








A múlt hétvégén egy érdekes vásáron vettem részt Tarján községben (Komárom-Esztergom Megye). Évekkel ezelőtt az egyik helyi lakos kint élt az Amerikai Egyesült Államokban (USA), ahol élőben megtapasztalta a Halloween hagyományát, s a hozzá fűződő szokásokat. Miután hazaérkezett rögtön megpróbálta a községben is hagyománnyá tenni a Halloween-t.
Az USA-ból magával hozott dísztök magokat felnevelvén, megtartotta első tökvásárát, mely hatalmas sikert aratott a helyi lakosok körében. Az évek során egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a vásár, a környező településekről, sőt még a fővárosból, Budapestről is a csodájára jártak.

Idén ősszel nekem is szerencsém volt ellátogatni eme helyi látványosságra, melyet már kíváncsian vártam. Beszéljenek helyettem a képek.

Ha egyszer kora ősszel Tarjánban jártok, feltétlenül keressétek fel a tökvásárt.


(A Maxima című újság 2010. október 26-án megjelent számában a tarjáni tökvásárról részletesebben is lehet olvasni, az alábbi linken egy kis ízelítő...)

2010. szeptember 19., vasárnap

@RC kiállítás érdekes képe

Daloskönyv 10.

Búcsúzni a nyártól be nagyon nehéz,
amikor a tájon őszi szél fütyörész.
Rozsda színű fákról lassan hull a levél,
s az időben távol közelít már a tél.
A tűnő őszi napnak gyengéd csókja éri arcodat,
és ránk borul a víz partján a békés alkonyat.

Búcsúzni a nyártól mégsem oly' nehéz,
amikor a tájon őszi szél fütyörész.
De víg szüreti nótát fúj a szél,
lám szépet ad az ősz, míg a szőlőfürt a présben,
dolgos kéz kell hozzá, jó erős...

2010. szeptember 17., péntek

Hétmérföldes szerelem

Aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, annak csak ajánlani tudom ezt a kis könnyed filmet. Egyszer érdemes lesz megnézni (többször már nem...).
Adott egy nő (Drew Barrymore) és egy férfi (Justin Long), akik megismerkednek, hat hétig randiznak, majd el kell válniuk egymástól. A nő ugyanis San Franciscóba költözik, a férfi pedig marad New Yorkban. Telefonon, webkamerán tartják a kapcsolatot, de a távolság mindkettőjüket megőrjíti. Utazgatnak ide-oda, míg rájönnek, hogy egymás nélkül nem tudnak élni. Aztán mégiscsak szakítanak. A több száz kilométer (a hét mérföld) közéjük áll, így jobbnak látják, ha mindenki megy a maga útján. Eltelik pár hónap, s a végén természetesen egymás karjaiban kötnek ki... happy end.
Közben persze humor, érdekes karakterek, jó zene, minden ami egy 100 perces szórakozáshoz kell.

Nézzétek meg!




2010. szeptember 14., kedd

Lipton Ice Tea reklám

Szerelmes versek annó...

A virág is Rólad mesél,
Színét messze viszi a szél,
De szívemben itt él a képed,
nem feledlek soha téged.

xxx

Légy szüleid jó gyermeke,
testvéreid jó testvére,
és majd egyszer valakinek,
aranyos kis felesége.

xxx

Hogyha látsz egy kis madarat,
elszállni az ablak alatt,
viszi az én üzenetem,
Rád gondolok, szép szerelmem.

2010. szeptember 11., szombat

Megasztár/ Halleluja

Ma belenéztem a Megasztár nevezetű tehetségkutató műsorba. Nem olyan gyenge eresztés, mint a múltkori, de meghallottam ezt a dalt egy csitritől, és sírni lett volna kedvem. Miért kell valamit szándékosan pocsékká tenni? Ebben a felvételben a norvég győztes, Kurt Nielsen hallható és látható másokkal egyetemben, akiket sajnos nem ismerek. Kurt a vörös hajú, a majdnem szemöldök nélküli srác, de szerintem nagyon jó.

2010. szeptember 7., kedd

Egy csokor szerelmes vers

A titkos szekrényem még mindig rejteget sok-sok felfedezetlen kincset, melyet egyszer majd kategorizálnom és archiválnom kellene. Ha lesz időm minderre, valamikor....

Most egy olyan kis füzetet találtam, amely valószínűleg megjárta a második, vagy talán az első világháborút is. Hogy kié lehetett, nem tudom. Talán egy hősi halált halt pilótáé?

Íme néhány gyöngyszem belőle, biztosan lesz olyan, amely valakinek ismerősen cseng.

Piros rózsa, szép gyöngyvirág,
Olyan szép nekem ez a világ.
Fecske madár vidd el néki, 
Aki küldi, úgy szereti.
Írnék még, de mit, 
Légy boldog, csak ennyit.


xxx


A rózsa csak egyszer nyílik, 
És elhervad azután, 
Szeretni csak egyet lehet, 
Tiszta szívből igazán.


xxx


Olyan piros a te ajkad, 
akkor is szól mikor hallgat.
Mikor elkezd mosolyogni, 
Úgy szeretném megcsókolni.

2010. szeptember 6., hétfő

Karel Capek: A szenvedelmes kertész

"Csak a sokéves gyakorlat tanítja meg az embert az igazi kertészt jellemző misztikus, nyers biztonságra, az igazi kertész sosem nézi hová lép, mégsem tapos el semmit, s ha igen, akkor nem veszi a szívére a dolgot. Ennyit hát erről, csak úgy mellékesen."

"Minden hivatásos kertész esküdözik, hogy kertjének földje silány, ő nem trágyáz és nem öntöz, télre semmit le nem takar. Nyilván azt akarja ezzel bizonyítani, hogy virágai kizárólag iránta való szeretetből növekszenek. Némi igazság van is ebben: kertészkedéshez szerencsés kéz kell, vagy talán azt mondhatnánk, égi kegyelem. Az igazi kertész csak úgy vaktában beledug a földbe egy-két levelet, s kihajt belőle mindenféle virág; mi laikusok pedig vesződünk a magról nevelt palántával, öntözzük, a helyét is megfújjuk, szaruliszttel, sőt gyermektápszerrel tápláljuk, a végén mégis elfonnyad, elszárad. Azt hiszem, van ebben valami varázslat, akár a vadászok vagy az orvosok mesterségében."

"A kertész számára az ősz már márciusban megkezdődik az első elvirított hóvirággal."

2010. augusztus 11., szerda

Barbara Wood: Babilon csillaga

Fülszöveg: "Egy viharos éjszakán az ifjú régész, Candice Armstrong házába beállít egy ismeretlen, és elviszi a lányt öreg professzora, John Masters betegágyához. A haldokló alig érthetően a Babilon csillagát emlegeti, könyörög a fiatal nőnek, hogy menjen el a házába, és keressen meg valamilyen titokzatos kulcsot. Candice-t Glenn Masters, a szófukar nyomozó kíséri el, akinek szintén megvan a maga titka.
Philo Thibodeau, az alexandriánusok titkos társaságának tagja hosszú évek óta rögeszmésen gyűjti a ritka vallási iratokat, hogy segítségükkel megvalósítsa eszelős elképzeléseit. Különleges szerepet szán a "luminancia" néven ismert szent fénynek, amely évezredek óta vezérli az alexandriánusok minden lépését.
Candice és Glenn versenyt fut az idővel, hogy megszerezze a Babilon csillagát, mielőtt még Thibodeau rátehetné a kezét. Bejárják a fél világot Szíriától Skóciáig, mert rá kell jönniük, tulajdonképpen mi is az a Babilon csillaga, és hol találhatják meg, és mindeközben az életükért küzdenek…"
Olvastam már pár könyvet Wood-tól, de ez a mostani kicsit nehezen ment. Igaz, mással voltam elfoglalva, de valahogy döcögősnek tűnt, kábé a könyv kétharmadáig. Álandóan vissza kellet lapoznom, mert minduntalan elvesztettem a fonalat, és felbosszantott, ha nem értettem valamit.
A alapsztori is hihetetlennek tűnt nekem, pláne, hogy az írónő is próbált beállni a Dan Brown-t követők sorába. Annyira nem kéne neki pedálozni, szerintem a saját misztikus, rejtélyes történetei jobbak ennél. Na, majd legközelebb.

2010. augusztus 2., hétfő

Arzén és levendula

Ezt a filmet anyukám ajánlására néztem meg, igaz kb. 10-15 évvel ezelőtt kezdte el mondogatni, hogy ő ezt mennyire szereti, és, hogy nézzem meg végre. Nos, most megtettem, és pont azt kaptam, amire számítottam: majd másfélóra habkönnyű, poénos, aranyos filmecskére. A sztori röviden:
"A kedves, elbűvölő Brewster-nővéreket szereti és tiszteli a szomszédság. A tündéri öreglányok fáradhatatlanul jótékonykodnak, nem csoda, ha jó hírükhöz kétség sem férhet. Akad azonban egy jótéteményük, amellyel nem nagyon büszkélkednek: szomorú agglegények utolsó óráit édesítik meg egy kis bodzaborral és néhány csepp arzénnal!
Jóképű unokaöccsük, Mortimer a döbbenettől szólni sem tud, amikor rájön, hogy nénikéi, akik látszólag a légynek sem tudnak ártani, valójában sorozatgyilkosok. Komolyan elgondolkodik azon, hogy érdemes-e családot alapítania a gyönyörű Elaine-nel, akit csak nemrég vezetett oltár elé. Mortimer attól fél, az őrültség genetikai hiba a családjában - és feltételezése nem alaptalan. A gyilkos nénikék mellett ugyanis van még egy bátyja, aki sötét ügyletekben érdekelt és egy öccse, aki azt hiszi magáról, hogy ő Theodore Roosevelt. "

Főszerepben az elbűvölő Cary Grant. A film 1944-ben készült, Frank Capra rendezésében.


2010. július 14., szerda

Viharsziget (Shutter Island)



Egy korábbi bejegyzésemben már írtam a film alpjául szolgáló könyvről, amit remekül megírt regénynek tartok. Most a filmről fogok szólni, amelyet Martin Scorsese rendezett, a főszerepet pedig Leonardo DiCaprio játssza. Be kell valljam, most is úgy jártam, mint ilyen esetekben már annyiszor, le kell vonni a következtetést: a regény jobb, mint a film. Nem mondom, a hangulatot eléggé sikerült visszaadni, mert eléggé nyomasztó, borús és titokzatos, de az események valahogy sokkal nyugisabban, lassabban folytak, mint a könyvben. Ott valahogy sokkal érzékletesebb, ahogyan kibontakozik az őrület logikája, és elhiszed a hihetetlent is, a végén pedig nem tudod valójában mi az igazság. (Ez a nem tudás a filmre is vonatkozik) Ami, illetve aki nagyon jó benne, az Leo, bár nem tartozik a favoritjaim közé, mégis el kell isnerni, hogy nagyszerű színész. Mindent összevetve, ha nem olvastam volna előzőleg a sztorit, valószínű, hogy sokkal jobban megfogott volna. Azért nem csalódtam olyan nagyot, szerintem érdemes megnézni.

2010. július 11., vasárnap

Zorall koncert



A koncert jó volt. De:
-pacallá áztunk,
-amikor végre elállt az eső, feltámadt a szél, és az összes maradék esőt a nyakunkba zúdította,
-szétfagytam,
-utálom a bamba, bárgyú, beszittyózott fazonokat, nem értem minek megy az ilyen koncertre, amikor úgyse lát és hall belőle semmit.
Konklúzió: kezdek kiöregedni a rockkoncertekből. Mentségemre legyen mondva, hogy nem nyafogtam, csak vacogtam.

Nyári szünet?

Mióta igazán jó idő van kevesebbet írunk. A két tanuló leginkább punnyad, és élvezi a szabadságot, jómagam dolgoznék, ha lenne mit, Zöldujj pedig mással van elfoglalva. De remélem hamarosan mindenki kipiheni magát, és újra megtisztelnek a bejegyzéseikkel.

Gerald Durell: A lehorgonyzott bárka

Durell az egyik nagy kedvencem. Még a nyolvanas évek végén olvastam tőle az első könyvet, ha jól emlékszem a " Rokonom Rosy" volt az, és az azóta eltelt idő során következett a többi, ami idehaza megjelent. Rögtön megfogott a közvetlen stílusa, a humora, az, hogy a legutálatosabb kis kukacról is olyan szeretetteljesen tud írni, hogy nem tudod nem kedvelni az állatokat. A legjobban azok a könyvei tetszettek, amelyekben a némileg különc és kissé hibbant családja, és a hozzájuk érkező furábbnál furább vendégsereg szerepel.
Ezt a mostani könyvét pár éve szereztem be, de csak most akadt a kezembe, amikor kitört rajtam a vadállat, illetve Afrika láz.

Gerald Durrell
A lehorgonyzott bárka


A Jersey Állatkert alapításáról

"Gerald Durrell világhírű természetbúvár kétéves korától fogva megszállottja volt az állatoknak, ekkor kezdett állatgyűjteményének létrehozásába is: a felnőttek legnagyobb megdöbbenésére, begyűjtött mindenféle élőlényt kezdve a fürge cselléktől egészen az ászkákig. Amikor felnőttként elhatározta, hogy létrehozza Jersey szigetén a Vadvédelmi Alapítványt (Wildlife Preservation Trust), egyben azt is eldöntötte, hogy az különbözni fog a régi típusú állatkertektől, ahova a szülők vonakodva cipelik el csemetéiket. Hiszen e nyilvános állatbörtönökben semmi érdemleges nem történt, minthogy a látogató gyerkőcök elefántháton lovagolhattak, s elronthatták a hasukat a jégkrémtől. Természetesen a Durrell-féle állatkertben is megtalálhatta a látogató a szórakozást, ám egy egyszerű cirkuszi látványosságnál jóval több volt: kutatólaboratórium, oktatási intézmény és természetvédelmi egység is...
1976-ban, amikor Durrell ezt a könyvét írta, már javában működött saját állatkertje, de számos terve és vágya akkor még csak elképzelés volt a számára. Azóta ezek a vágyak valóra váltak: megépült a korszerű állatkórház és a biológiai laboratórium. Felépült a tágas hüllő- és kétéltű-bemutató és szaporító részleg. A korábbi kartotékos adatnyilvántartási rendszer helyett ma már korszerű számítógépes hálózat működik. Új tágas és látványos állatbemutatók épültek, amelyek minél szélesebb körben igyekeznek kielégíteni a bennük élő fajok természetes igényeit. Létrejött az a nemzetközi oktatási központ, amely a világ minden tájáról odaérkező diákokat oktatja a ritka és kipusztulófélben lévő fajok fogságban történő szaporítására és visszatelepítésére. A Jersey Állatkert eredményes szaporító munkájának köszönhetően néhány fajt már sikerült is visszatelepíteniük eredeti élőhelyeikre: pl. a fekete oroszlánmajmocskát vagy a mauritiusi rózsaszín galambot.
Gerald Durrell könyvei ma is aktuálisak; emberek százainak és ezreinek szereznek maradandó élményeket a világ minden táján. A Jersey állatkert ma is vezető szerepet tölt be a ritka és kipusztulófélben lévő állatfajok megmentéséért folytatott fogságban történő szaporítási és visszatelepítési programokban. Az állatkert jelenlegi vezetése és összes dolgozója nap mint nap azon fáradozik, hogy a Durrell által kitűzött célokat minél teljesebb körben megvalósítsák. A tröszt nemzetközi oktatási központja évről-évre újabb szakembereket képez, akik azután hazájukba visszatérve az eredeti élőhelyeiken igyekeznek megmenteni a kipusztulófélben lévő fajokat, vagy a világ valamelyik állatkertjében segítik a veszélyeztetett fajok fogságban történő szaporítását. " GABO kiadó

2010. június 24., csütörtök

Kedvenc képeim egyike


"91 éves korában, Los Angeles-i otthonában májrákban hunyt el Edith Shain ápolónő, aki a XX. század egyik leghíresebb sajtófotóján csókolózott egy tengerésszel a II. világháború végét ünneplő New Yorkban.
A Life magazinban megjelent képet Alfred Eisenstaedt német-amerikai fotós készítette a Japánok felett aratott győzelem napján. A kép később egyike lett a háború végét jelképező ikonikus felvételeknek, a csókjelenetet azóta is utánozzák a turisták a Times Square-en.
Edith Shain ápolónőként dolgozott az egyik New York-i kórházban, amikor 1945. augusztus 14-én a rádió bejelentette, hogy Japán kapitulált. A műszak végén barátaival a Times Square-re ment, hogy csatlakozzon az örömmámorban úszó tömeghez. A téren egyszer csak derékon kapta és szájon csókolta egy tengerész.
Az 1995-ben elhunyt fotóművész a kép keletkezéséről azt mondta, előbb a sötét egyenruhás férfira lett figyelmes, aki minden útjába kerülő nőt megcsókolt. "Ezután észrevettem az ápolónőt, a hatalmas tömeg közepén. Szemmel tartottam, és ahogy reméltem, a tengerész odament hozzá, elkapta és átkarolva hátradöntötte, hogy megcsókolja" - idézte fel Eisenstaedt. "Persze, ha a lány nem lett volna ápolónő, ha sötét ruhát viselt volna, nem csináltam volna meg a képet" - tette hozzá. A felvételen a pár körül nevető matrózok és ámuló járókelők állnak. Voltak kritikusok, akik megkérdőjelezték a fénykép eredetiségét, és úgy vélték: annyira tökéletes, hogy csak beállított jelenet lehet, de ezt a fotós visszautasította. Sokan adták ki magukat a halhatatlanná tett pár egyik vagy másik tagjának is, és csak évtizedekkel később, az 1970-es évek végén fedte fel Edith Shain, hogy valójában ő a felvétel egyik főszereplője. Állítását a fotóriporter is megerősítette, miután személyesen találkoztak. A tengerész igazi kilétét viszont máig homály fedi. "
Forrás: Index

2010. június 12., szombat

Ballag már a vén diák...

Ma egy ballagáson vettem részt, s amit láttam, azt szerintem egy ideig nem fogom tudni elfelejteni. Hogy miért? Szembesültem azzal, hogy az az iskola ahová két évet jártam, kissé lezüllött, s a teljes anarchia jeleit mutatja. Mondjuk igen csak valóságos volt, hiszen hűen tükrözi a mai magyar valóságot.
Kezdve azzal, hogy amikor beálltunk a tömegbe, nagyon sokan elkezdtek cigarettázni, nem igazán érdekelte őket az, hogy esetleg minket zavarhat a füstje. Egyik cigi a másik után, pöfékelés az ünnepség alatt folyamatosan.
A másik hideg zuhany akkor ért, mikor körbenéztem a tömegen, a sok cigány ki volt öltözve, ki macsósan, ki farmerben, ki strandpapucsban rövid gatyával.  Hát így kell megjelenni egy ünnepségen? 
A Himnusszal elkezdődött az ünnepség. Számomra annyira szép, és ha hallom összeszorul a gyomrom, annyira megható. Persze sokaknak nem jelent semmit mindez. Trécselnek, nevetgélnek, járkálnak. Az ünnepség nagy részében morajlott a tömeg, mintha nem is ballagáson lennének. Legalább megtisztelnék annyival a ballagó kölyküket, hogy csöndben maradnak. Úgy látszik itt is az érvényesül, aki a legnagyobb hanggal van. Silány ünnepség volt. A beszédet alig lehetett hallani, nem volt benne semmi érzelem, csak ledarálták, oszt' jó van. Jelképes iskolazászló átadás-átvétel volt, ami szintén jellegtelen, semmitmondó dolog volt. 
Még szerencse, hogy az én időmben igazi iskolába járhattam, igazi pedagógusok tanítottak (persze egy-két kivétel volt akkor is), s a gyerekek sem voltak olyanok, mint most. Szerettem iskolába járni, s büszke voltam, s még ma is az vagyok, hogy az Erkelbe járhattam. Szép emlékek fűződnek ehhez a korszakhoz. Amikor az ünneplő közönség egyszerre énekelte a Himnuszt és a Szózatot... még ma is érzem a Művház jellegzetes ódon illatát.
Úgy látszik a mai világban már ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak értéknek. Pedig szükség lenne rá.
Szerintem már csak a következőkben bízhatunk: "Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel...."

Ámen.

2010. június 6., vasárnap

Láthatatlan kiállítás

Egy különleges kiállítást volt szerencsém megtekinteni a minap. Azaz inkább csak megtapintani, érzékelni, ugyanis ez a kiállítás a vakokról szól, nem vakok számára. Arról, hogy milyen lehet az a világ, amelyet a vakok érzékelnek.
Az interaktív kiállításra egy nagy ajtón keresztül kell belépni, a kis csoport - kb. 10 ember - összes tagja betódul, majd az ajtó bezárul, teljes sötétség lesz pillanatok alatt. Még ilyen sötétben soha életemben nem voltam. Ez nem olyan, mint amikor éjszaka behunyod a szemedet, s nem látsz semmit, ez attól még sokkal-sokkal sötétebb. Város, hogy a formák, alakok kirajzolódjanak, de percek múlva rá kell jönnöd, hogy semmit nem fogsz látni.
Az idegenvezetőnk egy kedves hangú nő volt, aki születésétől fogva vak. A kis csoport bemutatkozott, majd elkezdődött a kiállítás "megtekintése". Lassan haladtunk előre, a kezünkkel tapogatózva próbáltunk tájékozódni, több-kevesebb sikerrel.
A kiállítás több helyszínből épült fel. Az első helyszín a paraszti udvar, ahol a gereblyétől kezdve a kaszán át a méhkasig több mindent lehetett kitapogatni. Még műanyag tehén is volt, tőgyekkel. Átkeltünk egy hídon is, csobogott a patak alattunk, kissé hűvösebb is volt. Majd következett a vadászház; az utca trabanttal, biciklivel, közlekedési lámpákkal... Végül a kocsmába értünk, ahol ki-ki fogyaszthatott kedvére: perecet, kólát, sört.
Érdekes volt az az egy óra, amit látás nélkül töltöttem el. A fülemre, tapintásomra sokkal nagyobb szükség volt, mint bármikor máskor. Idegenvezetőnket megkérdeztük, hogy ha lenne egy kívánsága, akkor az az lenne-e, hogy lásson a szemével. Nos a válasz eléggé meglepő volt számunkra: nem ez lenne a legfőbb vágya, hiszen neki a vakság a természetes. Lehet, hogy egy kicsit nagy teher lenne, ha hirtelen más lenne a világ, mint amit eddig megszokott.
Érdekes és tanulságos volt a kiállítás, ajánlom mindenkinek, nézze meg.
Itt tájékozódhat: Láthatatlan Kiállítás

2010. május 31., hétfő

Afrika, vadállatok

Pár hete valóságos láz tört ki rajtam. Az egész a Szerelmem, Afrika című könnyvvel kezdődött, és azzal, hogy pont ekkor néztem meg a Volt egy farmom Afrikában című filmet. Az olvasott, illetve látott események felébresztették a kíváncsiságomat: vajon mi lehet annyira rabul ejtő ebben a földrészben, amely oly sok európait késztet arra, hogy fölhagyva addigi kényelmes, urbánus életével felkerekedjen és a vadon lakójává váljon, olyannyira, hogy Afrika egy életre magához láncolja, sőt a szerelmesévé váljon?
Ebből a sorból kilóg egy picit a Vadvirág főhőse, mert ő Afrika szülötte, tehát neki természetes és magától értetődő volt az ottani világ és életmód.
Joy Adamson: A fürkésző szellem
Oroszlánhűség
Elza és kölykei
Joy Adamson tökéletes példa erre.
Friederike Victoria Gessner néven született 1910-ben Ausztriában. Gyermekkorát egy majorságban töltötte az anyja rokonánál. Bár szeretett más gyerekekkel játszani, úszni és teniszezni, mégis jobban szeretett a helyi erdésszel hosszú sétákat tenni és történeteket hallgatni a vadállatokról. Szeretett rajzolni, festeni, elsősorban virágokat.
Fiatal nőként a nagyanyjával Bécsben élt. Énekleckéket vett, megtanult zongorázni, képzőművészettel foglalkozott, a restaurálást is kipróbálta.
25 éves korában összeházasodott az amatőr ornitológussal, Victor von Klarwill-al, s úgy döntöttek, Kenyában telepednek le.
Kenyában találkozott a svájci botanikussal, Peter Ballyvel, aki a második férje lett. Ő adta neki a Joy nevet. Amikor Peter Bally állást kapott a Nairobi Múzeumban, Joy azzal segítette, hogy megfestette azokat a növényeket, amiket gyűjtött. Hét könyvet illusztrált Kelet-Afrika növényvilágáról. Ezért a munkájáért Nagy-Britannia „Királyi Kertészeti Társasága” aranyérmet ítélt neki.
Később Joy Kenya bennszülötteit is elkezdte festeni hagyományos ruházatukban és díszítéseikben, és dokumentálta a szokásaikat. 6 év alatt 700 képen festette meg 54 törzs főbb képviselőit. A festményeket láthatjuk a Nairobi National Museumban is.
Részt vett ősember-ásatásokban is Rift Valleyben (Kenya) és a Ngorongoro-kráterben (Tanzánia) Louis és Mary Leakey antropológusokkal, a világhírű régészekkel.
1944-ben Joy harmadszor is férjhez ment; összeházasodott George Adamsonnal, aki a kenyai kormánynak dolgozott Afrikában. Egy alkalommal önvédelemből le kellett lőnie egy oroszlánt, három kölyök maradt utána. Kettőt állatkerteknek adtak, a harmadikat, a leggyengébbet Joy nevelte fel. A kölyökről írt könyve világsikert aratott. Joy a könyv hasznából alapítványt hozott létre annak érdekében, hogy a vadállatok élhessenek továbbra is szabadon. Egész életét az afrikai nagymacskák ismertetésének szentelte.
George Adamson visszavonult, és úgy döntött, hogy életét az oroszlánokkal való munkának szenteli. Ekkoriban adták ki az első nagy sikerű könyveiket: Oroszlánhűség (Born Free 1960), Elza és kölykei (1961), és 1964-ben nagy sikerű film készült. Bár Joy élvezte a népszerűséget és a nagy figyelmet, George közönyös volt.
Később, néhány oroszlánnal és számos incidenssel maga mögött George Adamson Korában, a Nairobitól északra lévő sivatagos elszigetelt és majdnem lakatlan régiójában bérelt egy nagy területet, ahol öccsével (aki útépítőként dolgozott Afrikában és imádta az elefántokat) és segédjeivel éltek és dolgoztak. Az egyetlen hely, ahol a kormány megengedte neki, hogy folytassa a vadvilág rehabilitációs programját.
1970-ben, hosszú feszültségek után a házaspár elvált, Joy beköltözött a városba, és rengeteget utazott a nagyvilágban, de úgy döntöttek, hogy továbbra is együtt töltik a karácsonyokat.
Joy Adamson a vadvilág megőrzésben vált aktívvá. Sok országban kapott különböző díjakat.
Joy Adamson soha nem osztotta meg a Born Free jogdíjakat a férjével (aminek nagyobb része vadvilág megőrzési projektekbe ment), de George Adamson soha nem panaszkodott, és csak szeretően beszélt a feleségéről, bár voltak idők, mikor nem tudta kifizetni segédjét Tony Fitzjohn-t, annyira szegények voltak.
1980. január 3-án a 69 éves Joy Adamsont meggyilkolták.
A felesége temetésén George Adamson megígérte, hogy folytatni fogja a Joy munkáját. A kívánsága szerint az elhamvasztott maradványaiból szórt szét Pippa a gepárd, és Elza az oroszlán sírján. 1989. augusztus 20-án Kampi Ya Simbánál (az oroszlánok tábora), George Adamsont és két segédjét is megölték a szomáli orvvadászok.


A fürkésző szellem önéletrajz, a másik kettőben pedig az oroszlánokhoz fűződő kapcsolatáról, és a megmentésükre tett erőfeszítéseikről ír.

A könyveiből világosan kitűnik, hogy Joy számára Afrika, és a vadállatok magát az életet jelentették. Mélységes szeretet fűzte őt először Elzához, majd annak kölykeihez, és még más nagymacskákhoz. Szavai mély tiszteletről árulkodnak, amikor róluk mesél, de kihallatszik az elkeseredés az emberi közönyösség és értetlenség, sőt gonoszság miatt, amibe munkája során folyvást beleütközött.
A világon mintegy 1,8 millió ismert állat- és növényfaj él. A szakértők ennek egyharmadát a veszélyeztetett fajok közé sorolják. Óránként három fajt veszítünk el. Félelmetes.
Felháborító, hogy olyan emberek, mint az Adamson házaspár, Joan Root vagy Dian Fossey szintén az emberi gonoszságnak estek áldozatul, azok keze által, akik ellen egész életükben harcoltak, és felemelték szavukat az általuk folytatott orvvadászat miatt.

Ezen a linken egy érdekes, és megható videót találtok oroszlánokról, érdemes megnézni.

http://http//www.matyasciprian.hu/mindenmas/george_adamson.php




Elza kölykei: Jespah, Gopa és kicsi Elza


Joy és Elza

2010. május 30., vasárnap

William Shakespeare: Lear királyának gyorsjelentése

Ismét a Nemzeti Színház, egy tragédia. No nem a színház, hanem a darab.
A történetet most nem taglalnám, inkább az élményeimet osztanám meg. A Nemzeti Színház Nagytermében most voltam először. Nem így képzeltem el. Azt hittem csillog-villog, mint a régi századelőn épült impozáns épületek. Az az érzésem támadt, hogy egy újgazdag palotájában vagyok, ahol mindenféle csiricsáré építészeti csoda megtalálható. Szörnyű. Ocsmány. Hogy ki tervezte ezt? No és ki hagyta mindezt felépíteni. Ezt leszámítva azért elég kellemes volt a légkör, és jó volt a színpadi rálátás.
Az előadás összesen háromórás volt, két felvonásban. A díszlet ötletes, újabbnál újabb megoldásokkal. A színészi teljesítmény ugyanakkor már egy kicsit borotvaélen táncolt. Egyrészt nem igazán lehetett érteni a szöveget, mert hol halkan mondták, hol pedig elordították a mondatok végét.
A színdarab vége felé szinte mindenki meghalt, vagy megölték. Vér, puskaropogás, nyálcsorgás. Őrület és káosz. 
A jelmezek is ötletesek. Galéria itt.

Most már vígjátékra vágyom.

Michael Bublé: Haven't Met You Yet

Paulo Coelho - Mai idézet A győztes egyedül van című regényből

A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során több ezerszer elismétli és azonosul vele. Ez az első szó, amit megtanul a szokásos "papa" és "mama" után.
...
De a léleknek nincs neve, az a tiszta igazság, meghatározott ideig lakja a testet, azután egy napon elhagyja - és Isten nem kérdezi meg tőle az utolsó ítéletkor, hogy "ki vagy te?" Isten annyit kérdez: "Szerettél, amíg éltél?". Ez az élet lényege: a szeretet képessége, nem pedig a név, amit az útlevelünkben, a névjegykártyánkon és a személyi igazolványunkban hordunk.

A nagy misztikusok cserélgették a neveiket, sőt volt, aki örökre elhagyta. Amikor Keresztelő Szent Jánostól megkérdezték, hogy ki ő, csak annyit mondott: "Én kiáltó hang vagyok a pusztában." Amikor Jézus rátalál egyik követőjére, nem törődik vele, hogy a férfi egész életében a Simon névre hallgatott, és elnevezi Péternek. Mózes megkérdezi Istentől a nevét. A válasz: "Én vagyok."

2010. május 29., szombat

Nosztalgia

Európa kiadó : Így vonulunk be...

Nekem egy beteg nő vagy, az orvosnak egy nőbeteg,
Egy véres városban egy szomorú szörnyeteg,
Olyan jó és olyan szép, lehet, hogy nem is betegség,
Olyan jó és olyan szép, segítség! segítség!

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

Addig leszünk itt, ameddig csak lehet,
Az idő ad egy sanszot, egyet nekem, egyet neked,
A sorsunk a pofánkra írva, egy városba temetve,
Miért ne? Miért ne? Miért ne halnék meg nevetve?

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

A semmiből jöttem, és győzni akarok,
Nem én akartam ezt, de most már maradok,
És nem hagyom, hogy eljátssz az életemmel,
Azt nem hagyom, mert leélni énnekem kell.

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

Én tudom, hogy mit akarok, és hogy mit kell érte tennem,
A csillagokba indul az egészséges szellem,
De mi úgy megyünk el innen, mintha itt se lettünk volna,
Mint a katonák a háborúban, úgy tűnünk el sorba.


Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk...

2010. május 24., hétfő

Fringe - A rejtély

"Tudod, ez a napnak az a része, amelyiket a leginkább várom. Amikor tudom, hogy van valami bizarr odakint, de fogalmam sincs róla, mi az. Mint egy zsákbamacska, tele nyugtalanító eseményekkel, nem gondolod?" - Dr. Walter Bishop
Tudom, hogy a főszerkesztó anno még azt várta volna tőlem, hogy a Legend of the Seekerről írjak bemutatót, de úgy döntöttem, hogy puszta polgári engedetlenségből én választom ki legújabb leírásom tárgyát, és a választásom személyes kedvencemre (persze csupán a Star Trek után), a Fringe-re esett.
J.J. Abrams a jól bevált Alex Kurtzman-Roberto Orci párossal közösen találta ki ezt a sorozatot, melynek második évadja idén május 20-án zárult le. Az egy évad erejéig az egyik országos csatorna műsorán Rejtély néven vetített sorozat, amely természetesen nagyságrendekkel jobb, mint amilyennek hangzik, leginkább az X-akták és a Helyszínelők keverékeként írható le (földönkívüli invázió helyett őrült tudósokra épülő alapkonfliktussal), és a Boston városban állomásozó FBI-ügyosztály, a Fringe Division nyomozásait kíséri figyelemmel. Hőseink a tudomány és az emberi felfogóképesség határait feszegető - és gyakran túllépő - bűnügyeket (mint egy néhány óra alatt megszülető és megöregedő csecsemő vagy húst rothasztó méreggel meggyilkolt repülőutasok) nyomoznak ki, melyek az úgynevezett Mintát alkotják, egy sornyi megmagyarázatlan, gyakran kísérteties eseményt szerte az egész világon, de főként Bostonban és környékén (melynek természetesen megvan a maga oka, amely a későbbiekben ki is derül). Miközben egyre mélyebbre hatolnak a rejtélyes bűnesetek sűrűjébe, Olivia Dunham különleges ügynök és civil segítői, az őrült tudós Walter Bishop, és fia, a mindig szarkasztikus Peter olyan összeesküvésekre bukkannak, amelyekhez képest az X-akták szindikátusa csak egyszerű bélyeggyűjtő szakkör volt. Egy teljes egészében őrült tudósokból álló terrorszervezetre, mely kiáltványa után ZFT-nek (Zerstörung durch Fortschritte der Technologie, Pusztítás a technológiai fejlődés által) nevezi magát, és rémisztő bűncselekmények végrehajtásával próbálja felkészíteni a világot egy közelgő háborúra. Ezt a közelgő háborút, mint később kiderül, egy párhuzamos univerzum lakói akarják vívni, és a mi világunk pusztulásával fenyeget. Ráadásul a hadsereg és az FBI legnagyobb beszállítójának, a Walter régi kutatótársa, William Bell által alapított gigantikus Massive Dynamicnak is jóval több vaj van a füle mögött, mint azt bárki is sejtette volna. A mottó: ne bízz senkiben... még a saját társaidban és segítőidben sem. És ahogy egyre több és több szálat bogoznak ki, úgy tűnik egyre biztosabbnak, hogy Walternek sokkal több köze van mindehhez, mint az elsőre látható volt...

Olivia Dunham (Anna Torv): Ha egy tipikus gyenge nőt keresel, rossz ajtón kopogtatsz; J.J. Abrams kifejezetten utálja a gyenge női karaktereket. Olivia tökéletesen képzett FBI-ügynök, mesterien bánik a fegyverekkel és ugyanolyan képzetten harcol azok nélkül is. Érzelmeinek elpalástolására is képessé tevő kiképzését igencsak kikezdi, amikor elveszti szerelmét, akiről nemcsak az derül ki, hogy az ellenségnek (is) dolgozott, hanem még holtában is vissza-visszajár, akár őt, akár tőle kapott e-maileket hallucinálva (hála Walter egy furcsa, ipari mennyiségű LSD-t igénylő módszerének, amellyel a halott emlékeit visszanyerhetik). Intelligens, eltökélt, és igen nyitottá vált a vele és körülötte történő számtalan szokatlan esemény hatására. Mindennek ellenére tökéletes esti kikapcsolódásnak tartja dupla whiskybe fojtani a bánatát. Lehetőleg jó sokba.

Dr. Walter Bishop (John Noble): Albert Einstein és Frankenstein tökéletes elegye, őrült tudós létének más nem is lehet legbeszédesebb bizonyítéka, mint a tizenhét év, amelyet egy elmegyógyintézetben töltött. Mivel segítségére nagy szüksége van az FBI-nak, fiának felügyeletére bízva hazahozták, és újra birtokba vehette a Harvard alagsorában porosodó laboratóriumát. A múltja rendkívül ködös, sajnos az emlékei is. Annyi bizonyos, hogy mielőtt elmegyógyintézetbe került, a hadseregnek dolgozott különböző titkos kísérleteken, amelyek eredményei folyamatosan visszaköszönnek az egyes bűnesetekben, és talán sokkal több köze van az egész eseménysorozathoz, mint azt bárki is tudná. Őrültségének nyomai még tizenhét év után is szembetűnőek, Walter rendkívül furcsa gondolkodásmódjával és viselkedésével állandóan ingerült sóhajokat vált ki környezetéből, ráadásul nagyranőtt óvodásként csodálkozik rá minden újabb ügyre, gyermeki örömmel viseltetve a kutatás iránt. Hogy ehhez mennyi köze van a laborbalesetnek, ami elmegyógyintézetbe juttatta, és mennyi a 70-es években általa fogyasztott rengeteg tudatmódosító szernek (melyből most is bármely adott pillanatban legalább tízféle kering a vérében), senki sem tudja. Ha irtózol tőle, vagy legmerészebb álmaidban sem tartanád lehetségesnek, Walternek az a szakterülete. Egy a sok közül.

Peter Bishop (Joshua Jackson): Walter zseniális és rendkívül szarkasztikus fia mintha sosem találná a helyét a világban. Mintha nem tartozna ide. Miután apját elmegyógyintézetbe zárták, egész életében úton volt, számos országban és számos munkahelyen megfordult már, múltja legalább olyan ködös, mint az apjáé. Jó ismerősei vannak mind a bostoni, mind a bagdadi alvilágban, de nehezen tud megbízni másokban. Oliviának mégis sikerül rábeszélnie arra, hogy térjen haza gondoskodni apjáról, akivel továbbra is rendkívül ellenséges, és a legtöbb magyarázattal szemben, amelyet apja az eléjük kerülő bűnügyekre ad, igencsak szkeptikus és cinikus, egy klinikai elmebeteg őrült agyszüleményeinek tartva azokat. Ő az első, aki apja őrült terveivel és esetlegesen veszélyes helyzetekkel szemben tiltakozik, de ha rosszra fordulnak a dolgok, mindig képes higgadt maradni. Gyakran másképp emlékszik a gyerekkorára, mint az apja, de ezt is őrültségének tudja be, amikor sokkal inkább Walter múltjának legsötétebb titkához van köze...
A hármas számos segítséget kap FBI-os kollégáiktól, többek között az általában a nyomozásokat összehangoló, mindig hűvös, szigorú, de igazságos Phillip Broyles igazgatótól (Lance Reddick), a mindig hasznos segítséggel rendelkező Charlie Francis ügynöktől (Kirk Acevedo), illetve a Walter asszisztenseként tevékenykedő Astrid Farnsworth-től (Jasika Nicole), akinek legnagyobb bánatára Walter képtelen megjegyezni a nevét (hívta már olyan neveken, mint Asterix, Ausztrália, Aszteroida... és Aszpirin); nem is beszélve Olivia elhunyt kedveséről, John Scottról (Mark Valley), aki emlékei révén még holtában is felbecsülhetetlen segítséget nyújt minden üggyel kapcsolatban, amelybe kettős ügynökként beleütötte az orrát.A nyomozásokban a Massive Dynamic vállalat is sok hasznos információval szolgál az ügyekkel kapcsolatban, talán már csak azért is, mert valahogy minden nyomozás legalább egyszer elvezet hozzájuk is. Mindennek ellenére a hiperfejlett robotkarral felszerelt Nina Sharp termelési igazgató (Blair Brown) készséggel áll az FBI rendelkezésére... bár mintha nem mondana el mindent, amit tud. A Massive Dynamic hatalmas irodaházában számos titok lapul, melyeket hét lakat alatt őriznek, például azt, hogy hová tűnt William Bell vezérigazgató (Leonard Nimoy), aki Walterrel közös kísérleteik eredményeire építette föl vállalatbirodalmát, Walter nem kis bánatára. És hogy mi köze lehet a Massive Dynamicnak a ZFT terroristáihoz, akik közül nagyon sokan egyben a vállalat volt vagy jelenlegi dolgozói is...Mint ahogy rejtély az is, hogy ki az a szőrtelen, sápadt, öltönyt, aktatáskát és kalapot viselő titokzatos és furcsa férfi (Michael Cerveris), akit csak a Figyelőnek hívnak, és minden egyes ügy helyszínén, minden egyes megmagyarázhatatlan esemény bekövetkeztekor ott van. Nem tesz semmit, nem avatkozik közbe, csak figyel. Néha jegyzetel és néha jelent, de hogy kinek, azt senki sem tudja. Ezt a néző dolga kideríteni, ha van kedve rá.Ki tudja, hányszor megsemmisült volna már a világ, ha ők nem őrködnek felettünk...?

2010. május 15., szombat

Mark Seal: Vadvirág

Fülszöveg:
A „Vadvirág” ez a magával ragadó életrajzi, és dokumentarista mű egy veszélyeztetett ország lélegzetelállító szépségeihez kalauzolja el olvasóit, egy elszánt környezetvédő kivételes életén és megrázó halálán keresztül. 2006. januárjában, Joan Root, a hatvankilenc éves természetbarát, Oscar-díjra jelölt vadvilági filmkészítő és rendíthetetlen környezetvédő, két férfi áldozatává vált saját hálószobájában, a Naivasha tó partján. Mark Seal, sokat megélt újságíró eredt az izgalmas gyilkossági történet nyomába, és talált rá a tragikus halál valamint az azt megelőző kivételes élet felejthetetlen történetére. Az igazság iránt érzett kielégíthetetlen szomjúságával tárja elénk Joan Root mélyen megható életét, akinek rejtélyes képessége volt az állatokkal való kapcsolatteremtésre. A rámenős Alan Root forgószélszerű udvarlását, házasságukat, és több mint húsz év kalandjait, szenvedélyes szerelmüket, és meghatározó jelentőségű természetfilmes munkásságukat osztja meg olvasóival. A könyv bemutatja házas- és munkatársi kapcsolatuk megdöbbentő darabokra hullását, valamint Joan makacs küzdelmét, hogy önmagát és a partvidéket újraépítse. Mindemellett a „Vadvirág” egyben Kenya története is. Egy ország története, az afrikai vadon ritkaságainak egyik utolsó helyőrségéé, amit a környezetvédők és az üzletemberek közt dúló háborút kihasználó korrupt vezetés tizedel. Joan Root, Kenya szebb jövőjéről álmodott, egész életében harcolt, csendes hősiességgel és félelmet nem ismerő bátorsággal, hogy álmát valóra válthassa. Az élete idejekorán véget ért, de hagyatéka tovább él.
Ehhez a témához, Afrika, vadvédelem még további olvasmányok és filmek is hozzátartoznak. Benyomásokról majd akkor.

Tennessee Williams: Orfeusz alászáll

A Nemzeti Színház repertoárján 2009. december 19-e óta szerepel Tennessee Williams Orfeusz alászáll című darabja. A mű valódi dráma, van benne szerelem, gyilkosság, pletyka, izgalom. Az igazság az, hogy még sohasem láttam színházban drámát, mindig valamilyen komédia, vagy vígjáték szerepelt az "étlapon". Most megtörtem eme hagyományt, s visszatekintve az előadásra meg kell állapítanom, hogy nagyon tetszett.

A szinopszis:
"A porban és unalomban fuldokló amerikai kisváros a közege és helyszíne Williams történetének. Az olasz bevándorló borkereskedő és szeszcsempész lánya, a Lady, férjét Jabe-et, a város nagyhatalmú, sötét múltú polgárát hozza haza a memphis-i kórházból. Reménytelenül szeretetnélküli életük utolsó szakasza érkezett el, a városszerte már köztudomású halálos betegség utolsó napjai. A Lady, a forróvérű asszony nem kíván eltemetkezni urával együtt, a váratlanul érkező szerelmet, mely egy veszélyes és vad fiatalemberben testesülve – Orfeusz alakjában – jelenik meg, önfeledt odaadással fogadja. Udvaros Dorottyát láthatják a Lady szerepében, az ifjú Orfeuszt Szabó Kimmel Tamás játssza. Idegenként az idegenek közt, egymás álmaiba menekülve éri őket utol a végzet – miközben feltárulnak féltve őrzött titkok, bűnök – a város lakói kegyetlenül megtorolják nem csak szerelmüket, hanem menekülésüket a szabadságba. " a Nemzeti Színház honlapjáról...

A nézőtér és a színpad elrendezése nem mindennapi volt. Alapesetben a színpaddal szemben van a nézőtér, nos itt középen helyezkedett el a pódium, s két oldalt a nézőtér. Így más szemszögből is látszottak a színészek, érdekesebbé, látványosabbá tette az előadást. A színpadi technikák is figyelemre méltóak voltak (nem hiába... a Nemzeti a nemzeti): a színpad nagy részét egy lépcső foglalta el, mely a darab közben sokszor forgott körbe;  a másik furcsa, szokatlan megoldás a színpad két végére projektorral kivetítették az éppen játszó színészeket.

Udvaros Dorottya volt az egyik főszereplő, szeretem a hangját és jól játszik, de nekem valahogy most túl erőltetettnek tűnt. Az is lehet, hogy legutóbb vígjátékban láttam őt, s ahhoz viszonyítok. Egyébként zseniális színésznő. A férfi főszereplő Szabó Kimmel Tamás volt (Made in Hungária, Megy a gőzös című filmekben játszott). Meglepetésemre, hatalmasat alakított. Főleg a darab elején elénekelt, s elgitározott "magánszáma" tetszett a legjobban. Van hangja! Jó is.
Az idős férjet Bodrogi Gyula alakította, nem sokszor volt a színpadon, viszont hitelesen adta elő a szerepét. Elhittem neki, amit játszott. Játszott még a darabban Molnár Piroska, ő alakította az idős férj ápolóját. Murányi Tünde és Söptei Andrea igazi amerikai kisvárosi pletykafészkeket alakítottak, cifrás ruhában. No és a szenzáció Péterfy Bori megjelenése volt. Egy kissé hibbant, vad, tápszeres csajt alakított, aki mindig valamilyen balhéba keveredik. Természetesen ő is szerelmes lesz az ifjú idegenbe, s mindenáron meg akarja kaparintani magának... Több kevesebb sikerrel. A seriffet Szarvas József, a nejét a verébalkatú Nagy Mari játszotta, igen hitelesen. Az néger ördögűző szerepében Gergye Krisztián (koreográfus) lépett színpadra.


Érdekes darab volt, ajánlom mindenkinek. Egyszer talán elolvasom az eredeti művet is. Az utolsó mondat is nagyon tetszett: "A vadállatok bőre mindig megmarad." - Péterfy Bori felveszi az ifjú hős bőrkabátját, s távozik a színről. Képek a darabból ide kattintva....

Gita Mehta: A maharáni


Dzsaja Szinghnek, a bálméri királyi ház hercegnőjének meg kell küzdenie a történelemmel, ha népe védelmezőjeként be akarja tölteni feladatát. Mert Indián jelentős változások söpörnek végig, amint kérlelhetetlenül rohan a véres küzdelembe, hogy megszabaduljon a brit uralomtól. A hagyomány és Mahátma Gandhi eszméi közt vívódó Dzsajából éber politikus lesz, aki az alattomosan változó világban elvezeti királyságát a pillanatig, amikor a palota és az ország győzelmet arat végzete fölött. Az Elfújta a szél óta nincs regény, amelyben ilyen lenyűgözően fonódna egymásba képzelet és történelem.Gita Mehta számos, amerikai, angol és európai televíziós társaságnál készült dokumentumfilmnek volt írója, producere és rendezője; cikkei jelentek meg a Sunday Times, a Spectator, a Tatler, a Vogue és a Vanity Fair hasábjain. Férjezett, két fia van, s felváltva él az Egyesült Államokban, Angliában és Indiában. Ő a Karma Cola című regény szerzője; legújabb, A River Sutra című könyve 1993-ban jelent meg a Heinemann kiadónál."Gita Mehta A mahárání című könyve lebilincselő, nagyszerű portré egy nőről, aki az indiai hercegi udvar pompájában és nyomorúságában lesz nagykorúvá, mialatt a függetlenné válás folyamatában maga India is nagykorúvá érik. Történelemként is, regényként is lenyűgöző olvasmány." Mario Puzo"Mehta tehetsége metsző, mint a lézersugár. Áthatol az indiai hagyomány rétegein, és feltárja az igazságot, mint nagyszerű első könyvében, a Karma Colában. De az utolsó fejezetekben... Dzsaja története könnyeket csal a szemünkbe." The Sunday Times
A legmegdöbbentőbb és a legjellemzőbb az egész gyarmatosítási folyamatban ez a mondat:
" Kutyáknak és indiaiknak tilos a bemenet."
Ez a könyv elérte, hogy egy újabb ország, újabb kultúra keltette fel az érdeklődésemet. Annyira felfoghatatlan, elképesztő, ahogyan az angolok a felsőbbrendűségük teljes tudatában leigáztak és kisajátítottak egy teljes országot az ott lakók minden fizikai és kulturális javával együtt. Ezek meg hagyták. Döbbenet.

Jankovics Éva: Lédererné, mi van a kosárban?

1925 elején brutális gyilkosság tartotta lázban a fővárost és az országot: Léderer Gusztáv csendőr főhadnagy és felesége, Schwartz Mici január 7-én budai lakásukon pisztollyal megölték Kodelka Ferenc hentesmestert, majd 22 részre feldarabolták. A kegyetlen bűntény sokáig foglalkoztatta az embereket, Krúdy Gyula is írt - végigülte a tárgyalást - a különös történetről, amelyet egy kuplé is felidézett: Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába!
Jankovics Éva gyerekkorában hallott először a gyilkosságról. Később, már felnőttként, íróként elkezdték érdekelni az akkori társadalmi körülmények, ezért elhatározta, hogy feldolgozza az eseményeket. Egy évet szánt a kutatómunkára, több mint 1700 oldal korabeli szöveget bogarászott át: újságokat, jegyzőkönyveket és egyéb dokumentumokat. Járt a budapesti bűnügyi múzeumban és az országos levéltárban.
Nincsenek kitalált személyek a dokumentumregényben, a karakterek is valóságos emberek, abban a korban éltek és úgy hívták őket, ahogy a kötetben szerepelnek. Az akkori beszédstílust és annak fordulatait is felhasználta a regényben az írónő, amellyel az anyaggyűjtés után két hónap alatt elkészült.
Lédererék - mint megtudtuk - jó anyagi körülmények között éltek, de Horthy Miklós felszámolta azt a különítményt, amelyben Léderer Gusztáv is szolgált. Anyagi helyzetük emiatt megromlott, nehezen fogadták el a megváltozott életkörülményeket. Kodelka Ferenccel baráti kapcsolatban álltak, a hentes szállította a húst a hadseregnek. Később pénzügyek, illetve - Lédererné és Kodelka között - szerelemi szálak is összefűzték őket.
A megölt hentes fejét soha nem találták meg. Léderert a bíróság halálra ítélte, kivégezték, felesége végül is - állítólag vádalkuval - életfogytiglani börtönbüntetést kapott, de jó magaviselete miatt idővel szabadlábra engedték. 1964-ben még látták Pesten.


A kép baloldalán látható Léderer Gusztáv, középen Kodelka Ferenc, a feldarabolt hentesmester, jobb szélen pedig Léderer Gusztávné, Shwartz Mici

2010. május 10., hétfő

Kacifántos

  • Kacifántos: nyakatekert, körülményes, félrevezetően ravasz. KACKIÁS+FÁNTOS szavakból
    • Kackiás: hetyke, nyalka (menyecske vagy bajusz)
    • Fántos, bakafántos: minden(ki)ben hibát találó, örökké akadékoskodó. Bakafántoskodik: bakafántos módon viselkedik.

2010. május 8., szombat

Israel Joshua Singer: Az Askenázi fivérek




Az askenázi fivérek nem sokkal a napóleoni háborúk után kezdődik, a német és morva takácsok érkezésével a lengyel Lodz városába. A zsidók fokozatosan beveszi magukat a városba minden területen. Kisvállalkozóként, kisebb gyárak létrehozásával, vagy néha otthon végeztek kétkezi munkát hosszú idegőrlő órákon keresztül. Egy maroknyi zsidó dolgozott német gyárosoknak mint ügynökök, vevők, vezetők.
Az egyik ilyen ügynök Ábrahám Hersh Askenázi, akinek a regény kezdetekor születnek meg ikerfiai, Szimchá Meir és Jákob Bunem.
Ábrahám Hersh hall egy jóslatot a rabbitól, hogy a fiai nagy vagyonra tesznek szert, de eltávolodnak a vallástól. Ez a prófécia, ha valóra válik, nagy csalódás apjuknak, aki szerette volna, ha azok jámborak és tanult emberek lesznek.
A testvérek nagyon eltérő tehetséggel és a temperamentummal rendelkeznek. Szimcha Meir, az elsőszülött kezdettől fogva okos, eltökélt fiú, minden tehetségével a meggazdagodásra koncentrál. Bátyja fizikailag tehetségesebb - erős, szép, kedves - a Kis Göncöl.Szimcha Meir lángoló ambícióval éli az életét, Jákobob Bunem kevésbé koncentrált, és a gondtalan élet mellett kötelezi el magát.
A regény központjában Szimcha Meir felemelkedése áll - aki később elhagyja hitét és Max Askenázivá válik - erőfölénybe kerül Lodz szövőiparában. A machinációk lenyűgöző mesterévé válik.A leányvállalat története mögött a háttérben rivalizálás és idegenkedés zajlik a két testvér között: Szimcha Meir, egy rendezett házasság reményében feleségül veszi bátyja élete szerelmét. Később Jákob Bunem benősül egy családba a hatalmas gazdagság miatt, és mert megdöbbeneti bátyja cselekedete.
Lodz minden napját konfliktusok járják át: a testvérek között, a tulajdonosok és a munkavállalók között, a rabbik és a hitetlenek között, oroszok és a lengyelek között, keresztények és a zsidók között, lengyel és a litván zsidók között. Egy régi mondás szerint a kapitalizmusban az ember kihasználja az embert, míg a kommunizmusban épp fordítva. Lodzban nem számított ki volt hatalmon, a város táptalajául szolgált a kizsákmányolásnak, és mindenfajta gyűlölet szennyezte a levegőt.
Megtudjuk, hogy "az igazságszolgáltatás árucikk Lodzban," és hogy "Lodz nem csodált mást, mint a vagyont." Irányadó céloktól és elvektől mentesen a Lodz városbéli férfiakat semmi más nem érdekelte, mint az üzlet. Lodz tudta, hogy a pénzen bármit meg lehet vásárolni. Amikor azonban a hitelek és a pénzforrások kiapadnak kiszárad és az infláció megtalálja Lodzot, minden megváltozik, és a régi világnak vége lesz.
A regényben feltűnik néhány forradalmár, de kiderül, hogy az övék naiv forradalmiság. Nissan, egy szegény rabbi fia, cserébe, hogy apja teljes odaadással a Tóra szavai szerint él, és nem lát ezenkívül senkit és semmit, ő a marxizmusba fekteti be ugyanazt a megingathatatlan hitet. A forradalomnak él, de közben elkezdődik a pogrom, és látja a zsidókat függeni a fákon. Egy ponton Nissan úgy véli: "Lehet, hogy az ember alapvetően rossz. Lehet, hogy a hiba nem a gazdasági körülményekben, ahogy tanították, a hiányosságok az emberi jellemben vannak."
Sztrájk, világháború, az orosz forradalom, az invázió- Lodz először a németek, majd az oroszok kezére kerül - sorban követik egymást a leírhatatlan események. A világ fenekestül felfordul , csak Max Askenázi álma ,az ipari és a pénzügyi dominanciája marad meg folyamatosan, amíg őt is eléri az elkerülhetetlen, amikor,-miután elköltöztette gyárát Oroszországba- börtönbe kerül az új Szovjetunióban, ahonnan az mentette meg, akit hosszú évek óta megvetett: bátyja. A testvérek visszatérnek Lengyelországba, de a határon Jákob Bunemet egy antiszemita zaklatás során megöli egy tudtalan lengyel tiszt.
"Az askenázi fivérek" a pogrommal fejeződik be, Lodz elküldi az életben maradt zsidókat, az új Sionba, a közelmúltban létrehozott Palesztinába, mert az kevésbé kegyetlen ország, mint Lengyelország. Lodz, ahogy Singer írja, olyan volt, mintha egy végtag elszakadt volna attól a testtől, amely már így sem volt életképes. Max Askenázit megrémítette a saját halandósága, és elhatározta, hogy másként éli ezentúl az életét, rendezi a dolgait a családjával, de erre a személyes reformra már nem marad ideje, utoléri őt a halál.
Mesteri, könyörtelen ez a nagy regény, nincs benne happy end, ehelyett csak egyet tehet, elmondja, hogy a város, Lodz és a karakterek is csak azt kapták, amit megérdemeltek.

Irattár

Az olvasóközönség